Az aradi vértanúk tiszteletére rendeztek konferenciát Gyöngyösön

– Minden kornak megvoltak a hősei – ­jelentette ki dr. Bona Gábor történész, nyugalmazott professzor. – A legnagyobbak az életüket adták a szabadságért, a függetlenségért. A helyzet változott. Ma is ki kell állni bizonyos értékeinkért és jogainkért. Ha ez nem is háború, keményen meg kell küzdeni értük. A szabadságharc mártírjai vitték előre az országot az 1867-es kiegyezésig, ami után Magyarország nagy fejlődésnek indulhatott. Október 6-a emlékeztessen bennünket 1956 mártírjaira is, mert az egész világon ők adtak nekünk megbecsülést akkor – emelte ki.

Az 1848/49-es eszmékkel való azonosuláshoz, az értük való kiálláshoz a legfontosabb, hogy emlékezzünk az ­akkori eseményekre, hangsúlyozta dr. Hermann Róbert hadtörténész, egyetemi tanár, az MTA ­doktora.

– Számomra azért ­megható az aradi vértanúk csoport­képe, mert a legkülönbözőbb helyekről származnak, mégis olyan egységet mutatnak, amely a magyar függetlenség eszméjét reprezentálja – fogalmazott. – Mindegyiküknél voltak kisebb-nagyobb elbizonytalanodások, hogy jó ügy mellé álltak-e, de végül mind kitartottak elköteleződésük mellett. Már hagyományok is kötődnek hozzájuk. Ilyen az, hogy a magyar ember sörrel nem koccint, tiltakozásul az aradi császári tisztek szokása ellen. Ennek akár van valós alapja, akár nincs, a nemzeti szokásrend részévé vált. A szabadságharc vértanúi sokkal többek, mint kemény katonaemberek, ők a magyar függetlenség eszméjének a jelképei.

A szabadság eszménye nem magyar, román, szerb vagy más idea, mutatott rá dr. Pelyach István történész, a Szegedi Egyetem tanára. – Ez közös eszmény – jelentette ki. – Vértanúink között találunk birodalmi németet, osztrák németet, örményt, horvátot, szerbet és magyarországi svábot is. A harcokban részt vettek olaszok, lengyelek, franciák és angolok is, Európa minden nációja megtalálható volt a honvédseregben. Ez azt mutatja, ebben a korszakban az emberek felismerték, hogy a szabadságot közösen kell megszerezni, közösen kell élni vele.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc olyan korszak volt, amire fel lehetett készülni, közölte dr. Kedves Gyula történész, muzeológus, az Országgyűlési Múzeum főtanácsosa.

– A szűk másfél év eseményeit megelőző reformkor majdnem egy teljes emberöltőt magában foglalt – húzta alá. – Divattá vált a társadalmi problémákról való beszélgetés az úri rétegekben is. A közvélemény komolyan vette Kölcsey szavait, melyek jelmondattá váltak: Haza és haladás! A soknemzetiségű aradi tizenháromból a mai értelemben csak ketten számítottak külföldinek. A tudatukban ők annak a magyar államnak a polgárai voltak, amely a haza és haladás eszméje mentén újjászületik, s olyan új világot teremthetnek, amelyben az addig a jogon kívül rekesztett tömegek is részt vehetnek. A reformkor eredménye, hogy ezt a legtöbb ember átlátta és érdemesnek találta harcolni érte. Amíg a tisztikar egy része még 1848 kora őszén is bizonytalan volt, mitévő legyen, addigra a korábban alávetett osztályokból kikerülő legénységben alig akadt, aki ne érezte volna magáénak a küzdelmet a szabadságért. A tisztekben élő nagyon erős katonai becsületérzés, amely korábban az uralkodóval való szembefordulást akadályozta, a hazavezényelt hadak esetében már arra sarkallta őket, hogy harcoló katonáikat ne hagyják magukra.

Egyházi személyek is a megtorlás áldozatául estek, mondta dr. Zakar Péter történész, a Szegedi Egyetem rektorhelyettese.

– Az általános büntetés a húsz év várfogság volt, de sok más mellett Gasparich Kilit gyöngyösi ferences szerzetest is kivégezték. Egy rossz szó is elég lehetett, Szekeres György kalocsai egyházmegyés pap azért kapott több hónapos fogságot, mert Ferenc József császárt fajankónak nevezte – mondta dr. Zakar Péter.