Szakkollégium működtetésével segíti a roma egyetemistákat az egri tanszékvezető

– Legelőször beszéljünk a roma szakkollégiumról! Ez új és nagyon népszerű ­képzési forma a felsőoktatási intézményben, s talán egy új szak alapja is lesz. Mielőtt belefogott, milyen ismeretei voltak a romákról?

– Kunhegyesen, ahonnan származom, a Dobó utcában együtt laktunk roma gyerekekkel. Teljesen természetes volt a szomszédság, az együtt élés. Ott fociztunk, sok csínytevésben benne voltunk. Mivel vidéki vagyok, az azért nyilvánvaló volt, hogy a gólyafészket az utca közepén nem bántottuk.

– Honnan jött tulajdonképpen az ötlet, illetve az igény, hogy az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen roma szakkollégiumot kell létrehozni?

– Öt esztendeje örököltem meg a szociálpedagógia tanszéket szeretett tanáromtól, dr. Ludányi Ágnestől. Már előtte is elindult a tanszék keretében a szakkollégium. Sok a roma származású hallgatónk. Nyitott tanszékként működünk, mindig nyitva áll az ajtó, a hallgatóink pedig bejöttek, és jelezték, hogy bizony nem olyan könnyű számukra beilleszkedni a felsőoktatásba, más környezetből jöttek ugyanis, és nehézségeik vannak. Kérték, hogy lehetne-e filmet nézni a roma kultúráról.

– Szóval az identitásukat kellett megismerniük...

– Nagyon nehéz ügy számukra eljönni a felsőoktatásba. Egyrészről a többi hallgató között meg kell tanulniuk a többség szokásait, másrészt ahogy szocializálódnak, otthon meg megkérdezik tőlük, hogy miért használnak olyan kifejezéseket, miért késsel-villával esznek, bírálatot kapnak tehát a családtól, s egyre inkább eltávolodnak tőlük. Egyszóval szükségessé vált, hogy segítsük őket kortárs csoportokban. Csaknem tíz százalékot tesz ki a roma hallgatók aránya, speciális hozzáállást, egyéni törődést igényelnek.

– Hogyan vezetett az ön személyes útja idáig? Úgy tudom, nem szociológusnak vagy pszichológusnak készült?

– A kunhegyesi általános iskola után a kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnáziumban végeztem, ahol sokat köszönhettem a tanáraimnak, akik a biológia, a kémia felé fordították az érdeklődésemet. Noha a testvérbátyám agrármérnök, én kis kitérővel ide, Egerbe jelentkeztem az akkori főiskolára tanári szakra. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy elsőre nem vettek fel. Egyszerű családból származom, az édesapám fizikai dolgozó volt, kocsikísérő, de hamar meghalt, az édesanyám pedig takarító, aki afféle pedellusként dolgozott a kunhegyesi általános iskolában, törődött a gyerekekkel. Szabó András igazgató bevont engem a nyári táboroztatásba, focisulit szerveztem a kisdiákoknak. Ő hazavárt engem Kunhegyesre, de közben itt adódott egy lehetőség Egerben. A tanári szakhoz kapcsolódó sikeres dolgozatom alapján dr. Ludányi Ágnes biztatott, hogy kezdjem el az akkor még merőben új, szociálpedagógia szakot. Úgyhogy három szakra jártam párhuzamosan, s amikor itt is végeztem, akkor benn tartottak a tanszéken. Labor asszisztensként dolgoztam, kutatásokat szerveztünk. Időközben lakhatást is kaptunk itt, az intézmény felső emeletén. A feleségem, Hadnagyné Kovács Judit szintén kunhegyesi, magyar–angol szakos tanár a Neumann középiskolában. Itt kezdtük az életünket. Mára már felnőtt a két gyermekünk, Fanni és Bence. Mindketten élsportolók. Fanni NB I.-es kézilabdázó, Bence pedig focizik.

– S mi volt a témája annak a dolgozatnak, amivel felhívta magára a figyelmet?

– Személyiség-lélektanból kellett egy interjút készíteni. Istvánt, egy hajléktalant választottam ki az egri állomáson. Először csak messziről figyeltem meg, s ő és a társai belém kötöttek, hogy mit akarok, majdnem meg is vertek. Aztán a bizalmába férkőztem, és elfogadtak. Így készült el a dolgozat, s amikor osztotta ki Ági, megjegyezte, hogy jól írok, folytassam.

– Egyszóval beszippantotta a felsőoktatás. Nyilván sok mindent kellett azért tennie, hogy sikeres legyen ezen a téren is.

– Az 1990-es években az egri középiskolai kollégiumokban a fiatalok között sátánista nézetek kaptak lábra. Nagyon megijedtek érthetően ettől a helyi pedagógusok. A tanszéket hívták hát segítségül. Hét embert kiképeztek erre a munkára, és valamennyien jártunk ki a kollégiumokba beszélgetni a fiatalokkal. Ez afféle kortárssegítésnek mondható, amikor a családi, párkapcsolati és beilleszkedési problémákat beszéltük meg. Hasznos tapasztalatokat szereztünk.

– Gondolom, hogy a szakdolgozata, s később a doktori értekezése is ennek a vonalán készült el.

– A szakdolgozatom valójában az előbb említett kétéves munka összegzése volt Támogató, megerősítő beszélgetések a gyakorlatban címmel. A neveléstudományi doktori dolgozatomban pedig az ehhez kapcsolódó szakmódszertant jegyeztem le, ott már a csoportos foglalkozásra összpontosítva.

– A romákkal való foglalkozás tulajdonképpen az elmélet, vagy a gyakorlat?

– Mind a kettő. Én régen nagyon gyakorlatcentrikus voltam. Ám minél többet foglalkoztam a tudománnyal, rá kellett jönnöm az elmélet fontosságára. A tanszéknek köszönhetően elkerültem egy pszichodrámacsoportba, majd a csoportos munkának a neveléstudományban betöltött szerepére világítottam rá, már nem pszichológiai, hanem szociálpedagógiai szempontból.

– Véleménye szerint milyen esélyei vannak ma a hazai életben egy roma fiatalnak?

– Igazából ugyanolyan esélyei vannak, mint a többieknek, de ahol nincs ez a segítség – akár a családsegítőre gondolok, akár a gyermekjólétre, akár a roma szakkollégiumra, akár pedig a tanodára –, akkor és ott ez bizony nem megy. Ezek azonban, hála istennek, elindultak Magyarországon. Akik bekerülnek a felsőoktatásba össztársadalmi szinten, azoknak kétségkívül jó esélyeik vannak. Vannak programok, s ezek össze is érnek. Amikor a mi diákjaink kimennek a tanodába, s azt mondják nekik: Te nem lehetsz cigány, mert cigányok nem járnak egyetemre”. Erre a válasz az: „De, én egyetemről jöttem.”

– Melyek azok a momentumok az életében, amelyekben az egyetemi elfoglaltságokon túl szívesen részt vesz?

– A főbb személyes törekvéseim között említhetem, hogy szívügyem a motorosfesztiválok szervezése, amelyek Kunmadarason már nagy népszerűségnek örvendtek és még nemzetközi sikert is hoztak, de tíz éve abba kellett hagyni. Mellette miskolci barátaimmal egy színházi vállalkozásba is belefogtunk, előadásainkkal jártuk a környéket. Szívesen vállalom műsorok moderátori szerepét, s érdekel az előadó-művészet is. Szeretek egy kicsit zenélni, született már néhány dalom, s ha elég időm lenne rá, legszívesebben írnék egy musicalt. Az egyetemi munkámat elismerik a minisztériumban is, számítanak rám. Nagy feladat az elkövetkezőkben egy új szakot létrehozni a felsőoktatásban. A kihívások és az alkotás izgalma, öröme éltet, meg az engem körülvevő fiatalok figyelme, és legfőképpen az ő sikereik.