A nácik, a kommunisták és 111 óra gúzsba kötve sem tudta megtörni a recski rekordert

Benkő Zoltán 1998-ban egyike volt azoknak, akik létrehozták a Recski Nemzeti Emlékpark Alapítványt, hogy méltó emléket állítsanak a kényszermunkatáborok áldozatainak. 2005. szeptember 5-én bekövetkezett halála után hamvainak egy részét Recsken helyezték örök nyugalomra. Élettörténete a bizonyíték rá, hogy vannak, akiket semmi sem törhet meg. A minap a Magyar Hősök sorozatában a Nemzeti Emlékezet Bizottsága emlékezett meg róla a fehér mártírról, aki mártírhalált nem halt, de minden másból kijutott neki. Bátor volt, magyar hős.

A hitleri birodalom bukását a magyarság létérdekének tartotta

Benkő Zoltán 1923. április 15-én született Budapesten, evangélikus polgári családban. Ahogy a Mandiner is felidézte, középiskolai tanulmányait 1941-ben a budapesti református főgimnáziumban fejezte be. Még az iskolapadban ismerkedett meg a népi írók és falukutatók, többek között Kovács Imre, Németh László és Illyés Gyula gondolataival. 

A fiatal Benkőt nemcsak megérintették, hanem cselekvésre is ösztönözték a szegényparasztság szociális helyzetét bemutató írások. Ez terelte a közgazdaságtan felé. Ellenezte Magyarország részvételét a II. világháborúban, s viszolygott a náci Németország erőszakos politikájától. Szilárd meggyőződése volt, hogy a hitleri birodalom bukása a magyarság létérdeke. 

A rekamié alatt rejtegetett robbanószer

Szinte törvényszerű volt az is, hogy Magyarország német megszállását követően csatlakozott az ellenálláshoz. 1944 októberében részt vett a Gömbös-szobor felrobbantásának előkészítésében. A detonációhoz használt robbanóanyag rejtegetését bízták rá, amelyet – jobb helyet hirtelen nem találva – napokig édesanyja rekamiéja alatt tárolt. A náciellenes Görgey-zászlóalj tagjaként fegyverszerzésben, az üldözöttek megsegítésében és robbantásos akciókban vett részt. Visszaemlékezései szerint 1944 decemberében átjuttatta a frontvonalon a magyar ellenállás tárgyalóküldöttségét a szovjetekhez.

Ellenálló egyetemistákat képviselt

Érdemei ellenére egykettőre a kommunista politikai rendőrség őrizetében találta magát. 1945 áprilisában szabadult, miután nagy nehézségek árán tisztázta magát. Ezek után – bizakodva a jövőben – lediplomázott, és belépett a Nemzeti Parasztpártba. 1946-tól több szervezetben is ő képviselte az egykori ellenálló egyetemistákat. A Nemzeti Parasztpárt tagjaként az MKP által létrehozott Baloldali Blokk felszámolása és a Független Kisgazdapárttal való együttműködés érdekében tevékenykedett.

A kommunisták mindezt nem nézték jó szemmel. 1947-ben a Magyar Testvéri Közösség ellen indított koncepciós kirakatper-sorozat, az úgynevezett köztársaság-ellenes összeesküvési ügy kapcsán letartóztatták, de rövid időn belül szabadlábra helyezték. 1948 októberében az államvédelem ismét letartóztatta, és kirakatpert tervezett ellene. Első kihallgatására így emlékezett vissza:

…a letartóztató tiszt lefasisztázott. […] Én kikértem ezt magamnak. Elmondtam, hogy többek között részt vettem a Gömbös-szobor felrobbantásában. Két pofon kíséretében közölte velem: aki tudott robbantani 1944-ben, az tud 1945 után is

A per végül elmaradt, s a börtön helyett internálták. Így került Kistarcsára, végül pedig a recski kényszermunkatáborba, ahol éveken át naponta szembesült annak leírhatatlan borzalmaival.

111 óra gúzsba kötve: ez sem törte őt meg

Annyiszor fenyítették meg, hogy „recski rekorderként” mintegy 111 órát töltött gúzsba kötve. Mégsem tört meg, éppen ellenkezőleg, ő tartotta a lelket rabtársaiban. Recskről 1953 októberében szabadult, de viszontagságai nem értek véget. Kitiltották Budapestről, és rendőri felügyelet alá helyezték. 

1956-ban tevékeny részese lett a forradalom és szabadságharc eseményeinek. A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának tagja és a Politikai Foglyok Szövetségének társelnöke volt. Ebben a minőségben két alkalommal is részt vett a Nagy Imrével folytatott tárgyalásokon. Közreműködött a Petőfi Kör újjáalakításában, de hamarosan már barikádot épített a bevonuló szovjet csapatok útjába. 

A forradalom leverése után sok recski társával együtt az emigrációt választotta. Nyugaton a Szabad Európa Rádió munkatársaként igyekezett fenntartani a forradalom szellemiségét, emellett számos külhoni szervezetnek is a tagja lett.1989-től újra itthon próbált tenni a hazáért, utolsó éveiben is hajtotta a cselekvésvágy, küldetésének tartotta, hogy ápolja a kommunizmus üldözötteinek emlékezetét.

Emlékirataiban a következőképpen tekintett vissza mozgalmas évtizedeire: 

A hányatott élet után újra és újra felteszem a kérdést magamnak: érdemes volt-e? Hisz nemcsak fiatalságunk, hanem java életünk is ráment. Így cselekednék-e ma is a keserű tanulságok birtokában?! A válasz igen, de okosabban! A vonat, ha kisiklásokkal, döcögve-bukdácsolva, de mégis megérkezett – a mához! És ezért, csakis ezért, érdemes volt!

Kötetben a hősök - A Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Mathias Corvinus Collegium és a Mandiner gondozásában megjelent Magyar hősök kötetben további olyan kivételes emberek élettörténetéről olvashatunk, akik akár az életüket is kockára tették honfitársaikért, hazájukért.