Húsvétvasárnappal a sátán nem szűnt meg a világban, csak legyőzetett

Dr. Lengyel Gyula arról ír a Szivárványon innen és túl című könyvében, hogy egy késő középkori magyar népi ének úgy magasztalja az Úr keresztáldozatát, mint Jézusnak, a mi mennyei vőlegényünknek a nászát. 

Dr. Lengyel Gyula szerint minden nemzetnek megvan a maga mélységes istenélménye. 

 A magyarságnak ez a középkori megközelítése már sajnos muzeális kövületté torzult

Nagyon jól rávilágít arra, hogy Isten az ő szent fiában nem hagyja el népét. Végleg eljegyezte magát a mennyei atya a világgal, és benne a csetlő-botló emberrel. Az ember azonban egyetlen, nagyon szűk és fájdalmas utat hagyott csak, amelyen az Isten őt elérheti – magyarázta. 

Isten nem hagyja el az ő népét

– Ez a szenvedés és a kereszt. Ugyanakkor az Isten szeretete és nagysága abban is megmutatkozik, hogy nemcsak elvállalja ezt az utat, hogy az emberhez közeledjen, és meg tudja szólítani őt a maga esendőségében, de a szenvedést megszenteli jelenlétével. Jézus soha nem beszélt sokat a szenvedésről, viszont egész élete nem más, mint a keresztre való készület – jelentette ki az erdőtelki plébános. 

– A vérvőlegény készül az ő nászágyára, hogy elhálja a bűnös ember iránti végtelen elköteleződését. Ezek nemcsak költői gondolatok, hanem megsejtetik velünk, hogy húsvét, a Krisztus szenvedése, halála, föltámadása egy olyan misztérium, egy olyan titok, amelyet a maga teljességében soha nem tudunk átlátni, értékelni. Csak egyet tudunk, megköszönni – hangsúlyozta dr. Lengyel Gyula. 

A plébános szerint őseink gondolkodásához, érzelmi és intellektuális minőségéhez kell visszanyúlni, hogy megértsük, miért nevezzük az ünnepet a húsvétnak. 

– Az ember nem érzi magát méltónak arra, hogy az Isten érte meghaljon. Áldozattal próbálunk közelíteni hozzá. Az őseink és a mai kor emberének az áldozata, hogy valami olyantól tagadja meg magát, amely számára fontos, ez pedig a hús – emelte ki. 

Többé nem ismeri már az elmúlást 

– Ez azt is szimbolizálja, hogy Jézus szenvedésében az ő teste, amelyben a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk, el kellett hogy vétessen a földi életből. Meg kellett, hogy ölessen ahhoz, hogy az istenember szenvedéséből és halálából megszülessen egy új, örök és megdicsőült test, amely romolhatatlan, és többé nem ismeri az elmúlást – fogalmazott dr. Lengyel Gyula. 

– Ez az új ember, aki húsvétvasárnap feltámad, Jézus Krisztusban valóban egy új életre támad fel, amelyben már elvétetett a bűnös hús, elvétetett a bűnös ember, és megszületett az Isten gyermeke – emelte ki. 

Dr. Lengyel Gyula arról is beszélt, hogy feltámadás csodája azért történt kora reggel, mert a hajnal az mindig remény és újrakezdés, olyasmi történik a nap folyamán, amire nem is számítunk. Ferenc pápa úgy fogalmaz, hogy engedjük, mi, emberek, hogy az Isten meglepjen minket. Húsvét egy olyan meglepetés minden krisztushívőnek, amely azóta is feldolgozhatatlan érték. A plébános ugyanakkor figyelmeztet, a húsvétvasárnappal a sátán nem szűnt meg a világban, csak legyőzetett. 

Meg kell térnünk minden egyes napon 

– A végső döntést már az élet bírája meghozta, a sátán legyőzetett. Emberi természetünk azonban olyan, mint az ökölvívóé – állapította meg. 

– Az egyik sarokban ott a jó, a másikban pedig a gonosz énünk. Minden nap összeméri ez a kettő az erejét. Hol egyik, hol pedig a másik győz, a világ végéig tart ez a küzdelem. Ezért a kereszténység állandó visszatérő fogalma, hogy meg kell minden nap térnünk – emelte ki a megszívlelendő gondolatot az erdőtelki plébános. 

Vissza kell kanyarodnunk a gyökerünkhöz! Akár az őseink már említett hitéhez, s még inkább a kétezer évvel ezelőtti, emberileg megmagyarázhatatlan titokhoz

– tanácsolta a ma emberének. 

– A mi feladatunk nem más, mint az, engedjük, hogy amikor legyőzzük dadogó emberi erőnkkel a rosszat magunkban, akkor rögtön ki tudjuk mondani: Uram, az legyen, amit te akarsz! A kereszténységben ez a legnehezebb – összegezte ünnepi gondolatait lapunknak dr. Lengyel ­Gyula. 
 

Ég és föld között függve - A szerző úgy fogalmaz, hogy Jézus, mint „a Vérvőlegény elindul, násznépe a keresztre feszítők serege, mely a jegyest követi. Veronika keseregve nyújtja neki a jegykendőt, vőfélyei a vad bakók, nászi zászlaja a kereszt. A jegygyűrű szent kezén a hóhér lánca, kötele, koszorúja a tövises korona. Így szögezik ég és föld csodájára a nászágyra: a vérfára. Násza áldomásaként ecetet nyújtanak neki, és megkönnyezik, hogy nászának ösvényén mily gyönyörű vérrózsák nyílnak. A jegyes megfizeti a jegypénz szent aranyát, midőn Atyjának kegyes, szép lelkét nagy kiáltással és könnyekkel általadja miérettünk. Ott függ immár ég és föld között a Kálvária sziklás dombján, a véroltár zsámolyán a nagy engesztelő; mint ministránsok veszik őt körül édesanyja, a szeretett tanítvány, Mária Magdolna és a többi asszonyok.”