A legrangosabb Dóka-díjjal tüntették ki a Heves megyei főlevéltárost

– Négy évtizeden át nagy szakmai elhivatottsággal és elmélyült hozzáértéssel végzett, több levéltári munkaterületen is kifejtett, kiemelkedő színvonalú munkája, valamint munkahelyi közösségformáló tevékenysége és az intézményéhez mindvégig hűséges, példamutató levéltárszakmai pályafutása elismeréséül kapta meg a díjat. Mit lehet tudni a Dóka Klára-díjról? 
– A Magyar Levéltárosok Egyesülete által 2013-ban alapított szakmai díjnak három fokozata van, s Dóka Klára nagy tekintélyű levéltárosról kapta a nevét. Az elismerésnek az első fokozatát a szakirányú felsőfokú végzettséggel és legalább tízéves levéltárban eltöltött munkaviszonnyal rendelkező, (fő)levéltáros munkakörben dolgozók kaphatják meg. 

– Hogyan fogadta a szakmai munkáját megbecsülő kitüntetést? 
– Nyugodtan mondhatom, hogy váratlanul ért, hiszen nem is tudtam róla, hogy felterjesztettek. Hamarosan nyugdíjba vonulok, így tulajdonképpen a negyvenéves munkám lezárásaként is tekintek erre a díjra. Bár mindig is úgy gondoltam, hogy valójában nem annyira jó, ha egy korszak lezárásaként ismerik el valakinek a munkáját, de menet közben talán nagyobb jelentőséggel bír az ilyesmi. Mindennek ellenére természetesen nagyon örültem, hogy megkaphattam ezt az elismerést. 

– Milyen érzésekkel gondol vissza a pályájára, hogyan élte meg az elmúlt időszakot? 
– Úgy gondolom, a legnagyobb elismerést azoktól kaptam, akiknek segíteni tudtam a negyven év alatt. A legkülönfélébb ügyekkel találkoztam, s bár én sokszor úgy éreztem, hogy csak kis segítséget tudtam nekik nyújtani, nagy örömmel töltött el, amikor elmondták, milyen nagy továbblépést jelentett nekik az az információ, amit tőlem kaptak. Ezek a visszacsatolások nagyon értékesek számomra, hiszen gyakran egy apró gesztus is sokat jelent. 

– Mi volt a legemlékezetesebb történet, amit kiemelne a munkássága idejéből? 
– Nagyon különböző történetekkel találkoztam. Sokszor apróságokról van szó, amelyek az adott illetőnek mégis sokat jelentenek. Egy példa az egyik ilyen „apróságra”, amikor valaki az ősei házát kereste. Az 1870-es, 1880-as években Kápolna 200. és 24. címen laktak, de nem tudta, hogy mely utak lehetnek ma ezek. Gyakorta előforduló kérés, kérdés az ilyesmi, mivel régen nem voltak az utcák elnevezve, csak egytől folyamatosan számozták a házakat. Eger esetében viszonylag hamar adtak nevet az utcáknak, mégis van csavar a házszámozásban, például a páros-páratlan oldal felcserélése. A levéltári forrásokból azonban ezek mind-mind visszakereshetők. Másik különleges emlékem, hogy a rendszerváltozást követően a települések önállóvá válásukat saját jelképeik elkészítésével is hangsúlyozták. Így segíthettem szülőfalum, Szajla új címerének megalkotásában. Az ismert 1770-es pecséten túl találtam egy egészen korait, nem sokkal a török alóli felszabadulást követő időből. Az a pecsétkép egy, a fiókáit a saját vérével tápláló pelikánt ábrázolt, és ez is bekerült a település mai címerébe. Nagy öröm ez számomra. 

– Milyen út vezetett odáig, hogy azt választotta, levéltárban szeretne dolgozni? 
– Igazából régésznek készültem, de másképpen alakult az utam. A végzésem évében ugyanis nem hirdették meg a szakot, így kapóra jött a megyei levéltár által indított egyetemi felvételi előkészítő, amit akkor a levéltár szakra jelentkezők számára szerveztek. Bár abban az időben nem nagyon tudtam, mit jelent ez pontosan, de felkeltette az érdeklődésemet. Ezután megismertem a levéltárat Egerben, az egykori vármegyei börtön ódon épületét, továbbá az ott dolgozókat, a majdani kollégáimat, így aztán történelem-levéltár szakra jelentkeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára. Egyetemistaként a nyári munkám során bepillantást nyerhettem az ottani munkába is. Az egyetemről már egyenes út vezetett a jelenlegi munkahelyemre. Így tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetem az egész felnőtt életemet meghatározó nagyszerű hivatást, és azt, hogy a szakma olyan nagy egyéniségeivel dolgozhattam együtt, mint például Kovács Béla és Bán Péter. 

– Milyen feladatokat lát el a mindennapokban? 
– Nagyon sokszínű a munkám. A nagy részét a mindennapjaim során természetesen az alapvető levéltárosi feladatok jelentik, mint például a bekerülő iratok rendszerezése, azután segédletek készítése, nyilvántartások vezetése. Az őrizetünkben lévő iratokból adatot, információt szolgáltatok, másolatot adok a hozzánk forduló magánszemélyeknek, valamint hivataloknak. Gyakran egy-egy építési engedélyről, esetleg tervrajzról, használatbavételi engedélyről vagy éppen bírósági ítéletről kérnek másolat, ebben is segítek. 

– Mi az, amit a leginkább szeret ebben az összetett, sokrétű munkában? 
– Lehetőségem volt kutatásokat folytatni hivatalból, de magánjellegűeket is a negyven év alatt. Nagyon sokszor egy-egy megkeresés, érdeklődés kínálta tálcán a feladatot, de sokszor a szépségük, az érdekességük miatt a szívemhez közel álló iratok vittek közelebb egy-egy témához. Szerettem a levéltári bemutatókat és órákat. Komoly kihívás volt egy-egy levéltári nap megszervezése vagy kiállítás rendezése. Igazán nagy érdeklődés kísérte a családfakutatás témakörében tartott napunkat vagy a Gárdonyi mauzóleum terveit bemutató kiállításunkat. De amit leginkább lényegesnek tartok kiemelni, az a csapatmunka, hiszen az igazán közel hozta egymáshoz a munkatársakat. Egy-egy munka során kiderült, kinek mik az erősségei, megbeszéltük a vitatott dolgokat, segítettük egymást az iratok olvasásában, értelmezésében.