Betegnapló – 4 rész: Kinyitottam egy ajtót

Mindemellett úgy éreztem, hogy kinyitottam egy ajtót, amin nagyon sokan bejöttek! Rá kellett döbbennem, hogy rengetegen járunk hasonló cipőben. Talán jobban érezzük magunkat, ha kibeszéljük félelmeinket, de valamilyen oknál fogva nem akarjuk vagy nem merjük megtenni. Pedig az egészség kérdése sokakat, vagy talán mindenkit foglalkoztat. Normális hozzáállás, mi érintsen meg, ha nem ez? A saját bőröm kellett hozzá, hogy elhiggyem, és most ehhez próbálok alkalmazkodni, ha már kényszerpályára állított a sors. Ahogy az egyik ismerősöm megfogalmazta: „Lehet szűrőprogram, millió előadás, a személyes tapasztalat átadása mindennél többet ér. Senki nem tudja még elképzelni sem, hogy mit él át egy daganatos beteg. Mi viszi előre, mi az, ami minden erejét felőrli, mi az, ami segíti a gyógyulás felé vezető úton. Köszönöm, hogy beavatsz bennünket a mindennapi életedbe.”

Na igen, az életembe, amit több mint hatvan éve építgetek, és nem akarom csak úgy eldobni, mert nagyon szeretem, mindennel együtt: család, gyerekek, unokák, közösség, barátok, ismerősök, és persze a gondoskodásomra szoruló állatok... Nem akarnék mindezekről lemondani, akkor sem, ha nem csak rajtam múlik. Meglátjuk, sikerül-e, mindenesetre a tét hatalmas, van bőven veszíteni való. Ha csupán egyetlen sorstársamnak erőt adok, már megérte!

És most pár gondolat egészségügyről: a kezelésem leírása kapcsán sokan megjegyezték, milyen emberségesek és kedvesek Mátraházán. Ez alkalommal is szeretném kifejezni köszönetemet a nyilvánosság előtt azoknak, akikkel kapcsolatban állok: dr. Horváth Magdolna osztályvezető főorvosnak, aki olyan gyógyító, amilyet gyerekkorában elképzel az ember, csak éppen jóságos doktor bácsival. Úgy erős hitű idealista – ebben szerintem egymásra hasonlítunk –, hogy közben nagyon is realista. Feltétel nélkül megbízom benne. Bármennyire igyekszem nem pátoszos lenni, másként nem tudom megfogalmazni: életem egyik legjelentősebb eseménye volt a vele való találkozás. Egy esztendővel a tüdőrák diagnosztizálása után itt vagyok, ha egyelőre nem is tökéletes állapotban, de életvidáman és optimistán.

Ugyancsak meghatározó a remélt teljes gyógyulásom folyamatában Pirók Tibor, aki Mátraházán koordinátor, s tulajdonképpen helyettem gondolkodik, mikor, hová kell mennem vizsgálatokra és kezelésekre, milyen gyógyszer az éppen aktuális, meg úgy mindenféle tudnivalókkal ellát. És a „lányokkal” a kemóban – róluk legutóbb is írtam –, Enikővel, akinek az élete reménykedő és reményvesztett emberek között zajlik, minden szakmai tapasztalatával segít a betegeken kedvesen és felkészülten, valamint Katalinnal, aki egyszer még a bőröndömet is lecipelte helyettem a kocsihoz. De pozitív hozzáállás jellemző a többiekre is: nővérekre, röntgenesekre, laborosokra, adminisztrátorokra, akikhez nem tudok úgy fordulni, hogy ne hallgatnák meg a kéréseimet. Köszönöm mindannyiuknak, mert egy kiszolgáltatott betegnek szerintem semmi nem esik rosszabbul, mint ha munkadarabnak, nyűgnek tekintik.

Legközelebb a betegségemmel járó mellékhatásokról, illetve a nem „tervezett” egyéb beavatkozásokról írok, hiszen kiderült: akár az állatorvosi ló esetében, az elmúlt hónapokban nálam is előjött szinte minden nyavalya, ami előjöhetett.