Lélektakarítás

Már régóta áll a régi szobámban két könyvesszekrény, évek óta nem nyúlt hozzá senki. Onnantól, hogy elköltöztem a szüleimtől, csak a lom nőtt rajta. Új könyvek, amiket nem tudtak hova tenni, ott hevertek a többi tetején, olyan iratok, amiket nem akartak elrakni, de kidobni még nem mertek, ott porosodtak besuvasztva a könyveken. Füzetek, amiket még én raktam el a szemem elől egy-egy vizsgaidőszak végén, hogy ne is lássam őket, a könyvek mögötti sötétségben gubbasztottak. 

Már régóta ígérgetem annak a két polcnak, hogy rendet rakok benne. Aztán mindig volt fontosabb. Persze időnként le lett porolva. Végül édesapám adta az utolsó lökést, amikor a már görbülő polcokat alá akarta támasztani, s az egyik szekrényből ki kellett pakolni. Nekiálltam, ám idővel lelassultak a mozdulataim, mert előkerültek az emlékek. Volt, amitől féltem, mint az első szerelem fotóit kézbe venni, vagy levelet egy régi baráttól, akiről évek óta nem tudok semmit. Volt, ami örömmel töltött el, mint az a „forgatókönyv”, amit az első munkahelyemen, egy idősek otthonában írtak, amikor elbúcsúztattak. Minden néni és bácsi mondott egy versszakot egy versből. Örültem a tablóképeknek is, amiket a volt diákjaim adtak. 

Mire visszapakoltam mindent, ami kell, kidobtam, ami nem (elavult önéletrajzok, lejárt jótállási jegyek), s kiporszívóztam, más ember lettem. Nem csak a polcokat, a lelkemet is kitakarítottam kicsit.