László efendi Egerben idézte fel a magyar mentőkutya, Mancs hőstetteit

"Nem csak egy kutya volt vagy egy munkaeszköz, hanem a legjobb, legőszintébb barátom és társam. Kiemelkedően magas intelligenciája és nagyon kedves személyisége volt" – írja a Mancsról szóló könyvében Lehoczki László, aki a négylábú segítőjével együtt töltött csaknem másfél évtized alatt számtalanszor járta meg a poklok poklát.

A Miskolci Spider Mentőcsoport vezetője kissrácként maga is megtapasztalta, hogy mit jelent egy hűséges kutya ösztönös érzéke. Amikor egyik alkalommal a falun élő nagyszüleinél nyaralt, kukoricatöréskor elmaradt tőlük a hatalmas táblában. Hiába ágaskodott, ment jobbra-balra nem talált vissza hozzájuk. Miután lassan ráesteledett, pánikba esett, majd a kimerültségtől elaludt. Aztán egyszer csak arra ébredt, hogy egy kutya nyalogatja a fülét, a nagypapa kutyája, Tomi volt a megmentője…

Ez az eset, valamint a neveltetéséből fakadó segítőkészség  jelölte ki aztán azt az utat, amit a mentőcsapat tagjaként végigjárt, s amit a kutyák sajátos képességeinek a felhasználásával képzelt el. Amint tehette, létrehozott egy kutyás keresőcsapatot, s lám, milyen sorsszerű: az első bevetésük egy három és féléves kisfiú eltűnésekor volt.

A négylábú segítőtársakat tízhetes koruktól kezdik tanítani, hat hónapig a szaglást gyakorolják, majd az utazáshoz és a sokszor lakásként is szolgáló autóhoz szoktatják őket. Másfél éves korukban – bár akkor még egy idősebb társuk mellett szolgálnak – már biztosan jelzik az élő, illetve a halott embert.

Mancs már ebbe született bele. Emlékezetes esete volt például, amikor a keresők egy alföldi tó szinte átláthatatlan vizében kutattak egy elmerült ember után. Már-már feladták, amikor Mancs hirtelen felkapta az orrát, s belegázolt a vízbe, s a hínár- és békalencse-takaró alól kihúzta a testet.

Az egyre ismertebbé vált mentőcsapat nemcsak itthon, hanem szerte a világban bizonyított. Eljutottak egyebek között Egyiptomba, Görögországba, Indiába, Algériába, Venezuelába, Salvadorba, Tajvanra és Szlovákiába, ahol földrengések, sárlavinák helyszínén kutattak élő vagy halott áldozatok után. Romániában pedig egy jókora hólavina után kérték a segítségüket.

A törökországi Izmirben történt, hogy Mancs élve bukkant rá egy szinte önkívületben lévő, súlyosan kiszáradt három és féléves kislányra. Hatira akkor már nyolcvankét órája volt a törmelék foglya. Bár ott egy éles acéldarab felsértette a mentőkutya lábát, ennek ellenére egy másik túlélőre is rátalált. A hálás helybeliek hősként tekintettek Mancsra, gazdáját pedig a törökök ezután a nagy tisztelet jeleként László efendiként szólították. A történethez tartozik, hogy egy évvel később az időközben teljesen felépült Hatira a családjával Miskolcra látogatott, ahol találkozott a megmentőivel.

Élete során Mancsnak is kijutott a kalandos utazásokból, hol egy terepjáró platóján, hol egy helikopter, illetve egy utasszállító gép fedélzetén jutott el a katasztrófák helyszínére. Bár az utóbbiak személyzete általában tartott tőle, mindig jól viselkedett az utastérben. Nyugodt lényével elbűvölte az utaskísérőket, egyik alkalommal a kapitány is kijött megnézni, aztán a gazdájával együtt beinvitálta őket a pilótafülkébe, mert kiderült, hogy a másodpilóta és a navigátor is kíváncsi volt erre a fegyelmezett jószágra.

Elért eredményei alapján a Spider Mentőcsoport uniós díjat vehetett át, a híressé vált Mancs pedig megérte, hogy a világon egyedülálló módon részt vehetett saját szobrának az avatásán, amelyet Miskolcon emeltek a tiszteletére.

– Vele volt kerek a világ, el sem tudtam akkoriban képzelni, hogy milyen lehet nélküle az életem. A nap huszonnégy órájában együtt voltunk, s nagyon izgalmas volt minden vele töltött perc – emlékezik rá a kötet szerzője.