Passzus

Az a világ egyre távolodik, amikor az üzenetekben minden hangzó a helyén volt, s a küldő ugyanúgy kiporciózta a vesszőket, mint magát a lényeget. Mindeközben ügyelt a stílusra, hogy igényesnek tűnjön a mutatvány: nem írta le egymás után háromszor ugyanúgy, amire gondolt, hanem hozzáadta a fűszert, akár a jó asszony az ebédhez, hogy minden fogásnak meglegyen a maga zamata. Okoskodásom folytatásaként – s ez már a gyorstalpaló része a míves beszédnek – az ismeretlenre szomjazó, már-már kihalófélben lévő haladóknak feltehetném a kérdést: tudjátok, mi az a passzus…? A beszédközi rutinnál jobban ellátottak persze rögtön rávághatják: például ez a bekezdés, amiben saját elméd fényezése mellett fölényeskedésre is jut erőd, csak mert az évtizedek során ragadt rád annyi, hogy megteheted. Igazuk lenne! De akkor is tudnotok kell, amit én tudok: a passzus valóban lehet bekezdés úgy a közönségesség, mint a jog útvesztőiben; a szakasz mellett azonban lehet úti okmány, eredetigazolás és árujegy – csak hogy mutassam, nem kopik az agyam. Vagy igen? Mert majd kifelejtettem: jelenthet továbbá marhalevelet is. S ha elméláznál, hogy utóbbi mifene, feltárom, miként a sebészkés a tályogot: áruvédjegy, amit minden tehéngazda a tarisznyájában hord, s nem az a jó pedigré, ha a sorok túlszaladnak a margón, netán mindenfelé keresztezik egymást. De az Isten szerelmére, össze ne keverjétek a házasság­levéllel!