Két év

Két év. Pont ennyi idő telt el azóta, hogy a mostanihoz hasonló nyár végi, de már az ősz összetéveszthetetlen illatával kopogtató napon a háziorvosom bekarikázott egy számot a laboratóriumi eredményeim oszlopában. Tumormarker – mondta, s ha nem lett volna eléggé döbbent az ábrázatom, hozzátette: „Ilyen magas értékkel még nem találkoztam”. 
Remek – gondoltam keserűen, miután felfogtam a szavait. A családunk anyai ágon tele volt rákos betegekkel, s a túlélési arány – konkrétan nulla – nem igazán adott okot az optimizmusra. Megannyi vizsgálat várt ezek után rám, ezekkel párhuzamosan pedig a klasszikus fázisok: az elutasítás, a düh és majdnem az alkudozás is, hogy megjavulok, nem gyújtok rá, nem piálok, miegymás. A fenét. 

Nem vártam meg a tankönyvek szerinti következő lépcsőket, a depressziót, s végül a belenyugvást. Lehet, hogy előbb-utóbb ezekben is részem lesz majd, de inkább közbeiktattam egy saját állomást: a tények kizárását. Nem olvasok utána ennek a kórnak, nem veszek tudomást arról, hogy a dolog kétesélyes; nem érdekelnek a negatív tapasztalatok és a statisztikák. Egyelőre könnyen megtehetem, hiszen nincsenek fájdalmaim, jó a hangulatom, az írás és a kertem ellát tervekkel, a szépen cseperedő unokáim pedig még a jövőképet is ígéretessé teszik. 

A két esztendő úgy elsuhant, mint a sicc, s köszönöm, jól vagyok. Ja, és még egy fontos dolog: senkinek és semminek nem engedem, hogy kibillentsen ebből az állapotomból. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)