Végleg bezárt a sokak által kedvelt mikófalvi sarki kocsma

Lakat került az öreg kocsma vasrácsos ajtajára. Megszűnt az a hely, amelyik soha nem akart kocsma lenni. Végleg bezárt a sokak által kedvelt koccintós ivó, amelynek tulajdonosa soha nem akart kocsmáros lenni, ennek ellenére mindkettő évtizedekre azzá lett.

A Kossuth utcai sarki házat csaknem hetven éve családi otthonnak építették fel, Kovács Sarolta – a hat testvér közül a negyedik – azóta is itt él, szeretettel őrizve szülei, nagyszülei emlékét. A ház utca felé eső részében 1993. május elsején – a falu három italmérésének egyikeként – nyílt meg a kocsma, amelyik az előkelő Korona presszó nevet kapta.

A tősgyökeres mikói családban nagy hagyományai voltak a csaposságnak. Sarolta édesapja hosszú évekig állt a söntéspult mögött, követve a nagyapa példáját, A szakma iránti vonzalom máig bezárólag öröklődött a családban, miután Sárika több testvére is a vendéglátásban, valamint a kereskedelemben találta meg a számítását.

Egyedül az 1834-ben született dédnagymama, Kovács Mária lógott ki a sorból, aki a falu első iskolázott bábája lett. S fiatal lányként Sárika is másfelé kacsintgatott, dédelgetett álma szerint gyors- és gépíró szeretett volna lenni, de az élet más sorsot szánt neki: 1971-ben őt is beterelte a pult mögé a mikófalvi italboltban. Egészen 1983-ig dolgozott ott, majd tizenegy évig a szomszédos Balatonban szolgálta ki a szomjas betérőket. Miután a fia, Tibor megnősült, jobbnak látta, ha megint szülőfalujában folytatja megörökölt, s tanult szakmáját, akkor kezdett családi vállalkozásba. Várt rá a Korona…

Az évek során Sárika valóságos közösségi teret varázsolt a három helyiségből. Kényelmes bútorok kaptak helyet benne, színes terítők kerültek az asztalokra, vázákban díszlő virágok mosolyognak, a falakon pedig ízléses képek és poszterek köszöntik a vendégeket. Ilyen környezetben illett viselkedni, nemhogy botrány, de még egy hangos szó sem zavarta meg soha az ott poharazók hangulatát. Igaz, a kocsmáros nő határozott tartása és kedvessége már önmagában is nyugalmat árasztott. Aki de betért, sorra kezet nyújtott mindenkinek, erről a szokásról még a járvány idején sem lehetett lebeszélni a főként sörözni érkezőket. Ez a férfias gesztus többnyire még az idegeneknek is kijárt…

A változások szele ezt az alig több mint hétszáz lakosú települést is megérintette, a korábbi három kocsmából például csak a Korona maradt talpon. Tulajdonosát ez arra ösztökélte, hogy ne csak az italméréssel vonzza a helybelieket: rexasztal, csocsó, asztalitenisz, lengőteke és dartstábla kínált szórakozást, az udvarban pedig a fiataloknak teremtettek kulturált körülményeket, ahol a hétvégeken randevút adhattak egymásnak.

Máig emlékezetes a faluban 2004. június 19-dike, amikor „vérre menő”, ám végül is döntetlenre végződött mérkőzést játszott a Mikófalvi LC a Parlament labdarúgó válogatottjával. Akkor is – akárcsak huszonöt éven át mindig – a Korona támogatta a helyi felnőtt- és ifjúsági csapatot. A helyiség falain és a vitrinekben érmek és oklevelek sora tanúskodik a csapat sporteredményeiről.

Sárika más területen is példamutató karitatív tevékenységet végzett: jelentős adománnyal támogatta a templom felújítását, hangulatos nőnapot szervezett, a férfiakat pedig az apáknak és nagyapáknak tartott Ivó napján látta vendégül. Míg bírta erővel. Mert mára belefáradt a több évtizedes talpalásba, hol itt, hol ott fáj valami, ezért nemrég - a nyolcadik X-hez közeledve - nehéz szívvel úgy döntött, hogy befejezi.

– Eljárt felettem az idő – sóhajtja. – Ha más nem, az mindenképpen árulkodó volt, hogy a vendégek körében Sárikából először Sárika néni, mostanára meg már Mami lettem…