Erdélyi útinapló – 1. rész: Ceaușescu szelleme

Három órán át álltunk a tűző napon, harminc fokban az átkelésre várakozva, s a méterenkénti araszolás minden energiánkat felemésztette. Ilyenkor az ember hajlamos megfeledkezni a megelőző napok élményeiről is, kényszerűen arra koncentrálva, hogy átkeveredjen végre az ellenőrzésen, ami egyébként nem nagy procedúra: megnézik a személyi igazolványt, s mehetsz is tovább.

Így még inkább érthetetlen a tortúra. Persze, meglehet ennek az oka, állítólag román szomszédaink így is megpróbálnak nyomást gyakorolni az Unióra, hogy mielőbb a schengeni övezethez tartozhassanak, amit egyelőre mások mellett Ausztria is sikerrel akadályoz.

Délkeleti szomszédaink önbecsülése indokolható, az már kevésbé, hogy a határnál történt incidenst száz kilométerrel megelőzően, Arad előtt miért tereltek le az autópályától egy olyan, alacsonyabb rendű kerülőútra, amin ugyancsak hosszadalmas várakozásra kárhoztattunk. Mindössze egy kétszáz méteres szakasz felújításáról volt szó, ahol azonban ahelyett, hogy dolgoztak volna, veszteglő úthengereket és teherautókat láttunk, munkásokat sehol – a sofőrök talán ebédidőt tartottak, netán behúzódtak az árnyékba, nem tudható, mindenesetre ez a szakasz újabb bosszankodással nyújtotta meg az amúgy sem kevés menetidőt: a mintegy 700 kilométeres, Csíkszereda és Selyp közötti távot a szokásos 9 óra helyett 13 órára duzzasztotta, amivel így – autópálya ide vagy oda – összességében nem sikerült elérnünk a 60 kilométeres átlagsebességet sem.

Utoljára ilyesmi a Ceaușescu-időkben történt, amikor még Trabanttal, Daciával vagy éppen régi Škodával vágtunk a túrának, s bátran kalkulálhattunk az akkoriban jellemző, olykor sorozatos defektekkel is, amelyek a minősíthetetlen, ló- és tehéntrágyával gazdagon terített utakon vártak ránk. Innen az akkori időkel vont párhuzam.

Természetesen igazságtalanok lennénk, ha nem szólnánk a változásokról. Ma már Észak- és Dél-Erdély-szerte kiváló minőségűek a főútvonalak, bár ezek terheltsége miatt most sem garantált a folyamatos és lendületes haladás. Ha Észak-Erdélynek vesszük az irányt, már Nagyváradon áthaladva elkezdődik a torlódás, ami aztán néhány kapaszkodósáv kivételével egészen Kolozsvárig kitart. Az út közbeni települések, Élesd, az egyebek mellett a cigánypalotákról ismertté vált Bánffyhunyad, Sárvásár, a tíz kilométer hosszúságú falu, Negreni, a vízállásjelentésekből ismert Bucsa és a többi, Sebes-Körös menti helység kikerülése máig megoldatlan, noha több helyen tapasztalhatók az ezt elősegítő építkezés jelei: a hidak és felüljárók nagyrészt állnak, csak éppen össze kellene kötni ezeket aszfaltcsíkkal. Pozitívum ugyanakkor, hogy a Kolozsvárt kikerülő sztráda jó pár éve már használható, két szakaszban, nyolcvan kilométeren könnyíti a haladást Marosvásárhelyig. Akik régebben is jártak arrafelé, tudhatják, mekkora segítség ez azoknak, akik annak idején Torda, Aranyosgyéres, Marosludas érintésére kényszerültek.

Marosvásárhelyet is ki lehet kerülni Ákosfalvától a Nyárád melletti falukon való áthaladással, ami ugyan nem biztosít sztráda minőségű komfortot, de innentől már a Székelyföld következik, s vehetünk egy nagy levegőt.

Jómagam az elmúlt bő 40 évben legalább kétszázszor, de inkább ennél is többször jártam Erdélyben, s amennyi szép emlék fűz ott-tartózkodásaimhoz, az utazások során legalább annyi kellemetlenségben volt részem. A legundorítóbbak egyike az volt, amikor a rendszerváltás táján kiskamasz gyerekem rosszul lett az autóban, s valaki a határnál maga elé engedett, mire a vámosok ugyan bennünket nem vegzáltak, viszont a jó szándékú ismeretlent tíz kilométerrel hátrébb, a sor végére parancsolták... S előfordult az is, hogy két könyvért, amiket a táskám mélyén találtak, levettek a vonatról, kissé elvertek, majd „ANULAT” pecséttel a passportomban visszairányítottak Magyarországra. Utóbbi főleg azért volt fájó, mert éppen akkor derült ki, hogy a menyasszonyom első gyermekünket várja, s iparkodtam volna, hogy közösen éljük meg a boldogságot. (Másnap, másik vasútvonalon, másik határállomáson csak sikerült kijutnom.)

Lenne még jó pár sztorim azokból az időkből, akad köztük, ami megszépült azóta, de olyan is, ami nem, mindenesetre az utazások nem tartoznak az előbbiek közé. Például azt is megbántam, hogy legutóbb azokra hallgattam, akik szerint a szokásos Észak-erdélyi útvonalat érdemes felváltani a Dél-erdélyire. Mert bár száz kilométerrel hosszabb, mint az említett Marosvásárhely-Kolozsvár-Nagyvárad szakasz, a Nagyszeben és a határ közötti autópálya – egyebek mellett Dévát és Aradot elkerülve – bőven kényelmesebb az előbbinél.

Nos, a 13 órányi, tétlenséggel kevert zötykölődés a tűző napon, mint a fentiekből is látható, nem váltotta be reményeimet. Így hát a jövőben a korábbi tortúrák ellenére is maradok a bevált gyakorlatnál, ráadásul az olvasót sem kell egy teljes fejezeten át terhelni a megpróbáltatásokkal. Elriasztani pedig végképp nem szeretnék senkit, így egyből rátérhetek arra, amiért Erdély és a Székelyföld az anyaországi milliók számára ugyanazt jelenti.