Eper

Egy szem piros eper. Ezen osztoztunk boldogan anyám és én idén, Szent Mihály napján, szeptember 29-én. A történet attól szép, hogy ez az egy szem piros gyümölcs a mi kertünkben termett. Nem kívántunk hozzá se tejszínhabot, se csokoládét, se pezsgőt, se az eperhez kapcsolható kényeztető kellékeket. Csak ültünk a napsütötte kertben, körbedöngicséltek bennünket a virágzó borostyán körül tüsténkedő méhek, és azt gondoltuk, minden jól van, ahogy van. Bográcsot is akasztottam egy kis gulyásféléért, hogy ne a házban kornyadozzunk ilyen gyönyörű, őszi napon. 
Míg rotyogott az étel, jártam egyet a téli álomra készülő kertben. A kezembe gurult még néhány paradicsom, összegereblyéztem a gyümölcsfákról hulló leveleket, s vizslattam, milyen ehető növényt találok még. Akadt némi sóska, egy-két terebélyes karalábé s egy kis bimbós kel. Csupa jó ígéret egy-egy ebédhez. 
Az augusztusban telepített eperpalántákhoz is odasétáltam, bár ezekhez nem fűztem nagy reményt. Gondoltam, jó, ha jövő tavasszal mutatnak valamit magukból. Ám ezek az eprek úgy igyekeztek, hogy még idén találjunk bennük örömöt. Ott piroslott az egyik bokron az a szép, piros, érett gyümölcs. Óvatosan szedtem le, s féltett kincsként vittem anyámhoz. Sokáig hitetlenkedve nézte. – Eper, szeptember végén? Ez meg hogy? – kérdezte, majd belekóstolt. 
– Édes – mondta, s a másik felét a kezembe nyomta. 
 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)