Kérdések

A gyermeknevelés első fázisában még nem nehéz okos szülőnek lenni. A percenként neked szegezett „ezmiez?”, majd a „de miért?” viszonylag egyszerű válaszokért kiált. Persze, lehet olyasmit is felelni, hogy eredj, kérdezd meg anyádat, ami ugyan nem erősíti a tévedhetetlenség látszatát, legfeljebb oldalirányba tolja, de részmegoldásként talán elfogadható.

Az idő múlásával feltekeredik a hangerő. A gyerek ekkor még mindig nem érzi cikinek, ha szóbeli segítségre szorul, de már nem a szülő a kizárólagos információforrás. Inkább amolyan biztonsági hányad a pajtások mögött, aki igazolhatja a valóságot, mert kiskamaszként még lehetnek olyan felfedezések, amiket az ősökkel is meg lehet beszélni.

Még később viszont kétpólusúvá válik a leosztás: apa is kérdez, a kölyök is válaszol. Eleinte félénk diskurzus ez, aztán mind nyíltabb beismerése annak, hogy az új ismeretek befogadásához a miénkénél jóval frissebb agy kell, amit csak ideig-óráig egyenlíthet ki – azt is legfeljebb önigazolásként – büszkén pátyolgatott bölcsességünk.

A realitásokkal szimbiózisban élő szülőt azonban mindez nem csüggeszti, mi több, büszkeség dagasztja keblét életművének kiteljesedését látván. Aggodalmaid immár a külsőségek generálják: gyarapodó őszülő hajszálak gyermekeid halántékán, mélyülő ráncok a szemeik körül – ezek jobban elgondolkodtatnak, mint a kérdéseid, amiket annak idején fel sem mertél tenni nekik.

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock.)