24 halottja volt az egri kórház bombázásának 1944. októberében

Ennek az írásnak a megszületésében a vármegyeszékhelyen élő, a hetvenes éveiben járó – hobbiból a múltunkat egyre mélyebben kutató – Farkas Péter, valamint Sugár István 1989. május 27-én, a Heves Megyei Hírlap jogelődjében, a Népújságban megjelent cikke volt segítségünkre. Farkas Péter egyébként pontosításokat is adott a Népújság 34 évvel ezelőtt megjelent cikkéhez. Ő volt az, aki 2012-ben nagy érdeklődéssel kísért előadást is tartott nem csak a kórházat ért találatról, hanem a három nappal később, október 30-án – szintén a déli órákban – a Szalapartot ért bombatámadásról is. Ez utóbbinak három halottja volt.

"A Népújság február 27-iki számában összefoglaló tanulmánycikkem jelent meg a második világháború és a fasiszta önkény egri áldozatairól. Ebben az írásomban csupán utaltam az 1944 őszén az egri irgalmas barátok kórháza ellen intézett borzalmas pusztítást okozott légibombázásra. E cikk nyomán többen levélben, telefonon és személyes beszélgetés során nemcsak adatokkal szolgáltak, de határozottan sürgették e történelmi fehér folt felderítését. Nemcsak ezeknek a sürgető kérdéseknek tettem eleget, amikor kutatásaim alapján feltártam e terrortámadás borzalmait, de maradéktalanul eloszlatom a több mint 40 esztendő óta az események felett terjengő homályt a történelmi tisztánlátás – végre, valahára – időszerűvé vált jegyében." – olvashatjuk Sugár István 1989. májusi cikkében.

Az ott leírtak szerint a szovjet Vörös Hadsereg 1944. október 20-án érte el a Tisza vonalát. A visszavonuló német és magyar alakulatok október 26-án kapaszkodtak meg a Tisza jobb partján és védőövet építettek ki, Poroszló, Sarud és Tiszanána községekben tüzérségi bázisokat rendeztek be. A front mögött Eger volt a legjelentékenyebb város, legnépesebb település, bizonyos mértékig katonai központ is. Ennek a jegyében került sor egy meggondolatlan légitámadásra Eger ellen 1944. október 28-án déli 12 órakor.

Egyebek között ezen a ponton tett pontosítást a témát érdeklődéssel kutató Farkas Péter: "... az első kutatásom eredményeként 1944. október 28-a szerepel a bombázás napjaként, de még élő szemtanúk feljegyzései szerint a bombázás 1944. október 27-én történt!" (Itt persze adódik is egy kis ellentmondás, mert Sugár István írása szerint szombati napon volt a szörnyű történés, s ez valóban október 28., míg Farkas Péter péntekre teszi a bomba ledobását.)

"A Barkóczy Ferenc (ma: Münnich Ferenc) utca 8. szám alatti lakásunk kertjéből jól láttam a dél felől, Maklár irányából meglehetősen alacsonyan szálló nem nagy repülőgépet, amint a város magja felé tartott. Rövidesen borzalmas robbanás rázta meg a várost és csak délután értesültem az eseményről. Az irgalmas kórháznak nyugati szárnya, a híd felé eső részen teljességben megsemmisülten romokban hevert, megnyitva a szomszédos helyiségeket, kórtermeket. Rövidesen megtudtam, hogy a kórház sebészeti osztályát érte a légibomba, megsemmisítve az épületrészt, maga alá temetve a kórház ágyban fekvő betegeit." – olvashatjuk Sugár István 1989-es visszaemlékező soraiban,

A cikkből kiderül: a hivatalos orvosi iratok az áldozatok ”teljes testroncsolás”- áról. „a test szétroncsolás”-ról, „általános testroncsolás”-ról, „agy- és testroncsolás”-ról, „fulladás'”-ról tesznek említést. Sugár István hivatkozik itt a budapesti Schél Gyula nyugalmazott újságírótól kapott adatokra. Schél mint Dobó-gimnazista légós tűzoltószolgálatra volt beosztva, s a kórházat ért bombatámadás után csapatát a lebombázott kórházi épület romjainak eltakarítására és a törmelék alatt heverő halottak kiásására vezényelték. Egyebek között arra, hogy a romeltakarítás utolsó napjaiban már csak az arcuk elé kötött nedves zsebkendővel tudták elviselni az egyre elviselhetetlenebb hullabűzt. A halottak legtöbbje borzalmas állapotban került elő. Volt, akinek a feje hiányzott, másnak a mellkasa, és néhány azonosíthatatlan kar, láb is előkerült.

"De az Eger elleni támadás, a tragédia még nem ért véget! Temetés közben, napos időben hirtelen légiharc bontakozott ki a város felett. A jó megfigyelőképességről már gimnazista korában tanúbizonyságot tett Schél Gyula említi, hogy ’’néhány perc eltévedt sorozat a temetőt érte, és azt is láttam, hogy az utcánkat, a Szalapartot is találatok érték. Hazarohantam, de szerencsére csak a konyhaajtó ablaka tört be (a 14. szám alatt laktunk). „A 20. szám kapujában viszont egy halott asszony feküdt, akit találat ért. ” – idézi a történész kutató Sugár István Schél Gyulát.

Azt is felveti a szerző, hogy szerinte a megyei kórház igazgatósága helyesen járna el, ha az újjáépített kórházi rész Markhot Ferenc utcai falán egy emléktáblával figyelmeztetne a kórházat ért, 24 áldozatot követelt 1944. október 28-iki légitámadásra. Ennek a későbbi kórházvezetés eleget is tett, hiszen a Markhót utcai bejárat felől érkezve az ott balra lévő lépcsősor fordulójában hatalmas márványtábla emlékeztet a 79 évvel ezelőtt történtekre.

Farkas Péter 2012-ben tartott előadásában így fogalmazott. "Történelmi múltunkban van olyan esemény bőven, amit sohasem szabad elfelednünk. Eger történetében ilyen esemény volt 1944. október 27-e, amikor a megyeszékhely fölé repült Vörös Hadsereg egy repülőgépe, s nem talált egyéb célpontot bombaterhének ledobására, mint az egyébként tetőzetén vörös kereszttel megjelölt Irgalmasrendi kórház sebészeti osztályát. Ezért is tartom elengedhetetlenül szükségesnek feleleveníteni e borzalmas és embertelen tettet."

Az előadó szerint 1944. október 27-én, egy pénteki napon déli 12 órakor dél felől, Maklár irányából – meglehetősen alacsonyan – egy nem túl nagy orosz bombázó repülőgép húzott egyenes vonalban a város centruma felé. Hamarosan borzalmas robbanás rázta meg a várost. Az irgalmasok kórházának a híd felőli, nyugati szárnya romokban hevert, megnyitva, feltárva a kórház szomszédos helyiségeinek termeit. A ledobott bomba a kórház sebészeti osztályát pusztította el, megsemmisítve a kórház nyugati szárnyát, a romokkal maga alá temetve a sebészeti osztály ágyban fekvő betegeit.

– Akkoriban hirtelen senki sem tudta az áldozatok számát, de levéltári kutatással megállapítottam, hogy a kórházban 24 beteg és egy kórházi műtős vesztette életét. A terrorbombázás áldozatai között – az egri, mezőkövesdi, maklári, besenyőtelki, tiszafüredi, bátori, kápolnai, novaji, füzesabonyi, mátraderecskei betegek mellett – egy  székelyudvarhelyi 46 éves asztalossegéd is volt – mondta az előadó.

Szavai szerint a romeltakarítás utolsó napjaiban a munkát végzők már az orruk elé kötött kendővel védekeztek az egyre elviselhetetlenebb hullabűz ellen. A kiásott áldozatokat – 14 koporsóba helyezve – a Kisasszony temetőben, az utca felőli oldalon, a sor utolsó harmadában helyezték örök nyugalomra. Sajnos, ma már nyoma sincs bombázás áldozatainak temetkezési helyének.

– A Vörös Hadsereg rémtettei ezzel még nem értek véget. Az áldozatok temetése alatt újabb orosz repülőgép jelent meg a város felett, s a szertartás alatt, 1944. október 30-án a Szalapart utcában két asszony vált egy újabb bombázás áldozatává. De ugyanebben az időben egy 15 éves földmíves fiatalember is életét veszítette.

Eger város polgárságának soha nem szabad elfeledni 1944. október 27-ét és 30-át, mert a város „felszabadítására” érkező Vörös Hadsereg 27 ártatlan ember elpusztításával tette le névjegyét szeretett városunkban – fogalmazott Farkas Péter.

Ő egyébként előadását követően egy évvel interjút készített olyan érintettekkel, akik a családtagjukat vesztették el az 1944 őszén ért bombatámadásokban. Az egyik ilyen interjú Csikós Sándornéval készült. A lánykori nevén Kristóf Mária az 1899-ben született édesapját, Kristóf Jánost veszítette el. Elmondása szerint édesapja bent feküdt a kórházban, miközben a városban állandó légiveszély volt, jelezte egy hosszú sziréna hang. Akkor már mindenki rohant a pincébe, mert pár perc elteltével bejött a vijjogó szirénázó hang és ez után el kellet tűnni mindenkinek az utcáról. Nem volt szabad közlekedni, le kellet menni a pincébe.

– A Tábornok házban laktunk. Hét család lakott abban az udvarban. Mi házfelügyelők voltunk. Édesanyám dohánygyári munkásnő. Édesapám akkor városi útőrként dolgozott, de betegen feküdt a kórházban. Anyám minden reggel sírva indul és sírva jött. Én a nővéremmel, amikor megszólalt a sziréna, rohantunk a Szeminárium pincéjébe. A Dohánygyár akkoriban már hadi üzem is volt és édesanyám is a Szeminárium pincéjébe menekült a sziréna hangjakor. Október 27-én a kórház bombázás napján kint voltam a Tábornok ház udvarán. A házban 16-17 év körüli fiúk, leventék tartózkodtak – idézte fel az interjú készítőjének a történteket az asszony.

Csikósné elmondása szerint a Nagyállomás felöl jött egy repülő. Nézte a repülőt és ekkor szólt a nővérének. "Gyere már Jolika, nézd megint röpcédulákat dobnak ki." Tényleg azt hitték, hogy röpcédula, mert még bombát soha életükben nem láttak.

– Csak annyit éreztem, hogy felkap a légnyomás és a földre dob. A Tábornokház tetőszerkezetéről nagy tömegekből hullik a cserép. Feltápászkodva néztem, nem-e történt valami bajom, de szerencsésen megúsztam. Rohant a szomszédasszony is, akire anyám bízott és bevitt a házba és az ágy alá dugott, félve az újabb bombáktól. Pár perc múlva szaladtunk volna ki a kapun, de nem engedtek, mert jöttek a mentők, a katonák és a csendőrök – emlékezett Csikósné.

Az asszony visszaemlékezései azt látszanak igazolni, hogy a bombázás pénteki napon történt: "A piac felé volt egy kocsma, mi ott mentünk ki, szaladva a Fő utcára. Ott történt egy nagyon fontos esemény, amit senki nem említ. A Fő utcán állt egy apáca, aki megfogta a kezünket és szólt, hogy gyerekek gyertek be a Ciszterek pincéjébe, mert jön vissza a repülőgép, ami akkor végig géppuskázta a Fő utcát. A pincében kértük a papot, hogy engedjen ki, mert anyukának nem szabad sokat idegeskedni a Szeminárium pincéjében. Végig rohanva a Fő utcán a Szeminárium pincéjéhez, de ott nem lehetett mozdulni a tömegtől, lévén pénteki nap és ekkor volt Egerben a heti piac, valamint a Kossuth (mai Dobó tér) térről is mindenki oda menekült."