Kulcs

Órák óta vigasztalanul szakad az eső. Erre ébredni, a párás ablakokon kinézni, és megállapítani, hogy ez a nap ilyen lesz, korántsem a világok legrosszabbika. 
Jó, ha a reggeli közös kávét kortyolva, azt mondja jó anyád, hogy jól ébredtem, nem fáj semmim, akkor bármennyi eső eshet. Jó, ha a gyereked azt mondja, minden rendben, jól vagyok, akkor nem zavar a túlméterezett égi áldás. Ha a házadban meleg van, fény és nyugalom, akkor örömmel tölt el, hogy kint a felásott kert rönkjei szépen, lassan lazulnak, készülve a tavaszi vetésre. 

Minden rendben van. S ezt akkor értékeled igazán, amikor a világban zajló különféle háborúk képsorai eljutnak hozzád. Annyi értelmetlen pusztítás történik ma is, minden percben, hogy lehetetlen nem hálával gondolni a mi viszonylagos békénkre. A hátralévő évekre bőven elég lenne ennyi az egész világon. 
Hogy hol a békéhez vezető kapu kulcsa? Ez maradt az előző évszázadokból megöröklött, egyetlen fontos kérdés. Ma már tudom, hogy a válasz nem kint keresendő és számon se kérhető senkitől, semmitől. Csakis magunktól. 

A kulcs mi magunk vagyunk! A békéhez vezető út kezdete egy nagyon alapos önvizsgálat. Arról, hogy vagyunk a szeretettel, a gyűlölettel, az irigységgel, a mások megalázásával, kihasználásával? Tudjuk-e magunkat annyira tisztelni és szeretni, hogy ne ártsunk másoknak? 
A békéhez vezető kulcs a kezünkben van. Használjuk! 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)