Lakoma

Szeretjük a hagyományokat, a jó lakomákat. Ennek jegyében Márton-napkor libát eszünk, ha törik, ha szakad. 

Életemben két alkalommal vásároltam egész libát. Nem véletlen, hogy kitörölhetetlen emlék marad mindkét, megtermett, aranysárga példány. Évekkel ezelőtt engedtünk meg utoljára magunknak ilyen luxust, azóta szerényen beérjük egy kis szárnytővel, ha éppen hozzájutunk. 

Idén is lesz libapecsenye az asztalon november 11-én, mégpedig párolt káposztával, petrezselymes krumplival, ahogy illik ilyenkor. Ugyan kevéske a hús a vastag csontokon, de az legalább finom. Nem is a hús a lényeg manapság, hanem a sok köret. Abból meg jut elég mindenkinek, mindennap, mindenféle értelemben. 

Hagyomány ide, szokások oda, ha a vegetáriánusok érveit is tiszteletben tartjuk, akkor a Márton-napi libalakomát akár el is felejthetnénk, ám az egykor megtapasztalt jót bizony nehéz száműzni a gondolatainkból. 

Kedveljük a libahúst, nem mindennapi vendég az asztalunkon, éppen ezért ma is pontosan értjük József Attilát, akinek a vágyott gazdagság szimbóluma libasült formájában jelent meg a jól ismert, De szeretnék gazdag lenni című versében. Mégse legyünk telhetetlenek az idei Márton-napon! 

Akinek még jut a tányérjára egy-két jó falat, az inkább maradjon inkább csendben, s gondoljon azokra, akiknek nemhogy a libasült, de akár a libazsíros kenyér is elérhetetlen álom marad. Pedig az is milyen mennyei tud lenni!