Száncsengő

Nyakunkon a Mikulás. Idén úgy döntöttem, kipróbálom, milyen modern nagypapának lenni. Szétnéztem a világhálón, mit ajánlanak az unokáimnak ajándékul. Akkor ment el a kedvem tőle, amikor olyan társasjátékokra találtam rá, amelyekben például rablóbanda tagjaként akkor nyer a gyermek, ha ő rabolja a legtöbb pénzt a legabszurdabb módokon, hogy a durvább „játékokról” már ne is beszéljek. 

Vajon emlékszünk még arra, hogy a Mikulás diákszokásként indult a középkorban? Szent Miklós püspöknek és kíséretének öltözött diákok járták a házakat, s a gyerekeket, ha jók voltak, megjutalmazták, ha nem, virgáccsal fenyítették. Az ajándékozás jó száz éve szokás. Ma is elmosolyodok, ha eszembe jutnak a jó ötven év előtti reggelek, amikor az este ablakba tett csizma másnapra megtelt csokival, dióval, gyümölccsel. 

Mára a tömegkultúra átalakította a keresztény legendát, az ünnep üzletté vált. Az édesség- és játékipar marketingesei megszüntették a Mikulás évközi morális felelősséget hangsúlyozó bírói szerepét. Reklámfigurává degradálták, Télapónak hívják, miközben ellepik a plázákat a költekezésre buzdító piros bundás, ősz szakállú ügynökök. Azt is beszélik, hogy a világ vezető üdítőital-gyártó cége találta ki az alakját. 

A jó jutalmazása, a rossz visszaszorítása a nap lényege, gyermekek számára fogyaszthatóan. Mint az alma, a dió, a mogyoró, ami egészséges. Tudnánk még örülni ilyen apróságoknak?