Kopogjunk be valakihez szentestén!

Pénteken hajnalban csillagosra fújta az eget a feltámadó szél. Az andornaktályai Szent András-templom vékony hangú harangja éppen akkor szólalt meg, amikor előtte befordultam az Arany János utcába. 

Adta magát mindezek után a szituáció, hogy ezzel a különleges képpel kezdjem a karácsonyi jegyzetemet, amelynek a szövegén ekkor már legalább a második napja törtem a fejem. Azt azért nem teszem hozzá, nehogy túl giccses legyen, hogy ilyen lehetett az égbolt – két nap híján – 2023 évvel ezelőtt. 

Korábban az is megvolt még az agyamban, hogy valami nagyon szépet kellene írnom, ám ezt a szándékot felülírta egykori újságíró kollégám már-már könnyet csordítóan szép Facebook-posztja. Ezt a hatást az se tudta lerontani, hogy másnap saját készítésű, megrepedt bejglijének a fotóját tette közismertté. 

Adja hát magát a kérdés: ha a szép motívum ily módon már kiesett, akkor advent idején egyáltalán illik-e, lehet-e a szép helyett okosakat írni. Félretolható vajon a próbálkozás azzal az egyszerűnek tűnő érvvel, hogy az okos dolgok kimondása a tudós elmék dolga? 

De itt is van egy kis – vagy nem annyira kicsi – probléma. Történelmünk során ugyanis nagyon kevés olyan tételt szült a tudomány, amelyet később éppenséggel ne maga döntött volna meg. Marad még ezek után lehetőségnek persze, hogy valami igazat kellene írni év vége tájékán karácsonyi útravalóul az ilyenkor áhítatra vágyó embereknek. 

Csakhogy az igazság is meglehetősen ingatag dolog. Az ugyanis a legfőbb baj vele, hogy nagyon könnyen eltéved a valóság útvesztőjében az az ember, aki csakis a saját igazságát ismeri el igaznak, s teszi ezt nagy-nagy meggyőződéssel, mondhatni, ellentmondást nem tűrően. 

Különben is tartja magát a tapasztalat, hogy minden szépet és okosat elmondott korábban már valaki, ez a mostani írás pedig a műfaja szerint – hiszen jegyzet volna – a vélemény kategóriába tartozik. 

És akkor igazából itt jön csak a neheze. Annak kitervelése, hogy milyen gondolat is fogalmazható meg ebben az esetben úgy, hogy az szóljon magáról az ünnepről, vagyis a karácsonyról, de azért egyedi is legyen. 

A megfejtéshez végül is úgy jutottam el, hogy azt kérdeztem önmagamtól, vajon milyen karácsonyi ünnep az, amelyet semmiképpen sem szeretnék megélni. Válaszként rögtön beugrott a magány szó. 

A hatvankilencedik karácsonyi ünnepem jön, s szerencsésnek mondhatom magam, hiszen ez alatt az idő alatt sosem voltam egyedül. Sem fizikai valójában, sem pedig az érzések szintjén. 

Meg is született hát ennek az esztendőnek a végére a kívánságom: aki csak teheti, az szánjon egy kicsivel több időt a szokásosnál az ünnepet magányosan várókra! Még akkor is tegyen így, ha századszor halljuk is a történetét, hallgassuk türelmesebben a magányos ember szavait, amikor szól hozzánk, s ha szükségét látjuk, akkor kopogjunk be szentestén az ablakán! 

(Főoldali képünk illusztráció Fotó: Shutterstock)