Petárda

Aki petárdát robbantgat, annak bizonyosan nem volt, vagy nincs kutyája. Aki a robbantgatásban leli örömét, az maga is félhet valamitől. Talán épp önmagától. Hetek óta csordába verődve petárdáznak a fiatalok a mi a falunkban, mert egyedül egyik se merne. Tudják, hogy tilos, büntetés jár érte, s ha rajta kapnának valakit, akkor ott lenne a kérdés, ki vigye el a balhét. Ki kitől vette, mennyit és miből? Én azonban csak annyit kérdeznék, miért?

Elképzelem ezeknek a gyerekeknek a szüleit. Feltételezem a legjobbakat róluk. Élnek, ahogy tudnak, s estére már nincs se idő, se energia, hogy a kamaszodó kölöktől megkérdezzék: Kihez, hova mész? Meddig maradsz? Mikor várhatunk haza? Hova fusson az a gyerek a világból, akinek a szülei sem kíváncsiak arra, hogy merre jár, mit csinál? Arról sem kérdezi senki őket, hogy mi a céljuk az életben. Csak úgy vannak. Csak úgy lenni azonban unalmas egy fiatalnak, s mindig akad valaki, aki tud valami hülye megoldást a lázadásra, a megválaszolatlan kérdések helyett például egy petárdát nyom a másik kezébe. Jó bulinak tűnik, amikor robban a petárda, az emberek békés otthonaikban megriadva, átkozódva elküldik melegebb éghajlatra ezt a hordát. Csak a békétlenség marad. 

Azt gondolom, ha ezeknek a gyerekeknek lenne például egy gondjaikra bízott kutyájuk, s látnák az állat szemében a félelmet, magukra ismernének, és soha többé nem gondolnák, hogy jó buli petárdázni. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)