A doni hősökre emlékeztek a 40 kilométeres túrával a Lenkey menetszázad tagjai

Feledhetetlen júniusi nap volt 1942-ben, amikor a szerelvények útnak indultak a frontra. „Piros élet, fehér álom…” – harsogott százak torokából a katonadal. Aztán pirosból hulló vér lett, a fehérből hó és fagyhalál. S az urivi orosz áttörés után nem hozott már olyan sorokat a tábori posta, mint korábban a recski Szabó Jánostól: „Drága Édesanyám! Egészségnek örvendek…” A hivatalos értesítések ekkor már halálról, eltűnésről szóltak. Szinte nem volt olyan család, ahol ne siratták volna egy-egy hozzátartozójukat.

A 2. magyar hadsereg 81 évvel ezelőtti tragédiáját felidéző idei, XXIV. doni hősök emlékmenet január 11-én Cserépváralján vette kezdetét, ahol a MH Honvéd Vezérkar főnöke, dr. Böröndi Gábor vezérezredes díszparancsa adott jelt a rajtra:

 – hangzott el, majd a megyei Lenkey menetszázad túrájának fővédnöke, dr. Juhász Attila Simon, a Heves Vármegyei Közgyűlés elnöke azzal a gondolattal indította útnak a harmincnyolc résztvevőt, hogy a korábban méltatlanul és igazságtalanul elhallgatott hősiességről szóló megemlékezés mára a helyére került.

A háromnapos túrát szervező Heves Megye Tartalékosaiért Alapítvány és az Egri Honvéd Sport Egyesület képviselői mellett ott volt a menetben az egri Kossuth Zsuzsa technikum rendészeti tagozatának több diákja, a Wigner középiskola számos kadétja, s az Egri Honvéd Hagyományőrző Csoport. Visszatérőként gyalogolták végig az Egerszalókig tartó mintegy negyven kilométeres távot a vármegyei tartalékos katonák német partnerei is.

– Ilyenkor felkeressük azokat a helyeket, ahol elődeink harcoltak az oroszok ellen, s megállunk csendes sírjaiknál – mondta nyolc társa nevében Otto Jahrsdörfer főtörzsőrmester, a Bundeswehr Tartalékos Szövetség Unterfranken Megyei Szervezetének tagja, a túra egyik legidősebb résztvevője.

A rendészeti tagozatos Szívós Ábel viszont az ifjú korosztály egyik képviselője volt. Tavaly ismerkedett meg a honvéd hagyományőrzőkkel, s ezúttal már korhű egyenruhában és fegyverrel gyalogolt a bükki ösvényeken.

– A noszvaji kunyhó utáni lejtős, laza köves szakasz tett igazán próbára, ugyanis tizenöt kilónyi gépfegyvert, hevedert és cserecsövet cipeltem magammal - mondta a 192 centi magas fiatalember, aki díszőrként állt a háborús emlékmű talapzatánál Felsőtárkányban is.

A településen a helybeliek tisztelgő sorfala előtt Munkácsi Sándor, a Lenkey menetszázad parancsnoka szólt az egykori hadi eseményekről.

– A doni katasztrófában a 2. magyar hadsereg nagyrészt megsemmisült, mindez a társadalom kollektív emlékezetében komoly nyomot hagyott. Huszonnégy éve azért menetelünk, hogy az ott elesett katonák és munkaszolgálatosok áldozatkész, hős helytállását emlékezetünkben tartsuk – mondta a tartalékos ezredes.

A Felsőtárkánytól Egerig tartó szakaszon együtt ment a csapattal a dr. Juhász Attila Simon is.

– Mindkét nagyapám megjárta a II. világháború poklát. Hála, mindketten hazakerültek. Egyikük katonakönyve nálam van, a másiknak pedig az orosz frontról írt levele másolatát őrzi a család. Egyiküket személyesen is ismertem, ő mesélt arról, hogy mi mindenen mentek át a túlélők is – mondta a fővédnök.

Az emlékmenet, melynek egri eseményeiről a Heol.hu oldal adott hírt, Egerszalókon zárult, ahol istentisztelet keretében az alkalomhoz illő műsorral hajtottak fejet a helyi áldozatok előtt. Beszédében Varga István polgármester arra utalt, hogy egyszerű, hétköznapi emberek voltak ők, akik hősként áldozták életüket a hazáért. Szavai rímeltek egy ismeretlen katona Felsőtárkányban idézett verssoraira, amit 1942 decemberében írt a fronton: „…Testem a hómezőn lassan már nem él,/ Soha többé nem jutok már haza,/ Gondolj rám a Donnál is, Magyar Haza!”