Érme

Bizonyára mindenki gondolkodik azon, hogyan látnak minket mások. A gyerekek még őszinték – tartja a mondás. Én azt hiszem az emberek egy része felnőttként is ösztönösen, sallangok nélkül reagál le helyzeteket, ám a manír és a mesterkéltség is sokak sajátja. Sőt, fejleszthető képesség, sokat dolgozik is rajta az évek alatt, akinek megy az ilyesmi. Nem is lehet ezért hibáztatni senkit egy bizonyos szintig, hiszen mindannyian a legjobb oldalunkat akarjuk mutatni. Azt a képet akarjuk kialakítani a közösségben, melyet magunk is látunk a tükörben jobba napjainkon.

De mi van akkor, ha nem olyannak látszunk, mint amilyennek láttatni akarjuk magunkat, hovatovább, amilyennek mi látjuk magunkat? Mi van akkor, ha abszolút téves kép él bennünk önmagunkról, és saját viselkedésünkről? Létezik-e, hogy valaki zsigeri szinten más, mint amilyennek ő látja, vagy látni akarja magát? Hol kezdődik a tudatzavar és meddig tart a beilleszkedési szándék a társadalomba? Kinek kell hinni, ha egy másik embert nézünk, annak amit hallunk, vagy annak amit látunk? Megcsalattatnak saját érzékeink, ha csak a szemünknek vagy csak a fülünknek hiszünk? Bizonyára.

A teljes képre tekintve, látható csak a fától az erdő. Így tűnhet fel csak egyszerre a rosszban felcsillanó érték. Utánanyúlhatsz, mint valami porba hullott érméért a koldus. De törd rajta a fejed, ha újra és újra a kezedre csapnak, van-e értelme nyúlkálni?

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)