Intenzíven

Ha meghallja az ember, hogy az intenzív osztályon van egy szerette vagy ő maga, eléggé megijed. Nálunk se volt ez másképp, mikor a műtét után arra ébredtem, hogy épp húzzák ki a csövet a torkomból és közlik, hogy az intenzív osztályon fekszem. Az első sokk után, hogy nem értettem, miért kell nekem ott lennem, rájöttem, jobb helyen nem is lehetnék, mivel nagyban hozzájárultak az ott dolgozók, hogy élve távozzak a kórházból. 

De nemcsak az életben maradásban segítettek, hanem abban is, hogy egy percre se érezzem azt, hogy magamra lennék hagyva, ami nélkül esélyem sem lett volna. Voltak komplikációk, amiktől alapesetben kiborultam volna, de látva a nővérek nyugalmát és szakértelmét, egyből más színben láttam a helyzetemet. Hiába kellett újra műteni, hiába kellett leszívni a mellkasomról a folyadékot, hiába ömlött a hasamból a vér, és hiába állt le a légzésem, olyan nyugalommal viseltem, mintha nem is velem történne, mert a nővéreken is ezt a láttam, és én elhittem, hogy minden rendben lesz. A javulás szempontjából pedig még többet jelentett a hozzáállásuk, az álmatlan éjszakákon a beszélgetések sorozatokról, életről, a hajam órákon át tartó gubancainak kifésülése. A kedves szavak, a kézszorítások, a mosolyok, a bátorítások. Egyszerű dolgoknak tűnnek, de elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy az intenzív intenzíves élményeimet elmesélhessem, és megköszönjem a miskolci osztályon dolgozóknak azt, amit értem tettek. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)