Egymásért

Már egy hete olyan izgatottan várjuk a feleségemmel a nyarat, mint a gyerekek. Alapesetben sosem a nyári vakációzás jár a fejünkben már kora tavasszal, most azonban tűkön ülünk: először indulunk közös nyaralásra az unokákkal. A múlt héten jelentették be a gyerekek, hogy bennünket is várnak. A rögtön fellobbant nagyszülői lelkesedésünk azóta is az égig ér, bár magamban elgondolkodtam már azon, hogy nem lesz sétagalopp egy hétig tartani a tempót a kisgyerekekkel. A nagyobb unoka nyáron majdnem ötéves lesz, őt már most sem érjük utol, ha beletapos a bringája pedáljába. Vele mindig szaladni kell. A kisebb akkoriban lesz 14-15 hónapos, akivel csak babalépésben, kézen fogva lehet majd sétálni. És vele mindig meg kell állni. A nagyapák mindig hiányoztak az életemből. Az anyai nagyapám kilencéves koromban halt meg, az apait meg az apám sem ismerte, eltűnt a Don-kanyar vérzivatarában.

Amióta nagypapa vagyok, mindig az jár a fejemben, hogy minél több élményt kell hagyjak magam után az unokáknak. Ez is erőt adhat majd nekik ahhoz, hogy ha felnőnek, átlépjenek a napi gondokon, hogy ne csüggedjenek el a jövő járványaitól, háborúitól, a gazdasági, a társadalmi és a morális világválság jövőbeli nehézségeitől. Nemcsak az unokáknak van azonban szükségük a nagypapákra, a nagyszülőkre, de fordítva is. Akár szaladni kell velük, akár meg-megállni, az unokák révén őrizhetik meg a nagyszülők a fiatalosságukat, hogy sokáig maradhassanak meg az utódoknak.