Gyermekévei ihlették dr. Lisztóczky László új könyvét

A héten Gyöngyösön mutatták be az egri dr. Lisztóczky László József Attila-díjas irodalomtörténész markazi gyermek- és ifjúkori emlékeit felidéző Múlt ifjúság tündér taván című új kötetét. A közismert irodalmár, pedagógus az egri dr. Ködöböcz Gábor József Attila-díjas irodalomtörténész és a gyöngyösi születésű, Domoszlón felnőtt Bozók Ferenc költő, piarista szerzetes társaságában mesélt élete legtöbbünk számára eleddig ismeretlen szakaszáról, gyermekéveiről. 

Markaz a világ egyik legszebb fekvésű faluja, tett hitet a szülőföldje mellett mindjárt kezdésként dr. Lisztóczky László. Ahogy a Mátra déli dombságai háromfelől magukhoz ölelik, és hagynak egy kis rést a Petőfi-féle szabadság és végtelenség birodalmába, ez leírhatatlan és szavakkal kifejezhetetlen: ez isteni titok és szépség, fogalmazott.

Mint megtudtuk, az édesapja, Lisztóczky István a neve és a családi hagyomány szerint is lengyel ősökkel büszkélkedhet. 

– Ez egy lengyel név, eredetileg i betűvel kell írni. Bátyám és nővérem is így írta. Az én személyi irataimban is i betűvel szerepel a nevem. Az édesapám személyi igazolványában viszont ipszilonnal volt írva, mert eltévesztette az anyakönyvvezető annak idején. Ennek alapján jelentette ki egyszer nekem, hogy márpedig ipszilonnal kell írni, azóta én is úgy írom. Tényleg lengyel őseim vannak, és a lengyel barátaimtól is tudom, hogy a lengyelben k betű után csak i betű következhet, ipszilon nem. Mivel azonban édesapám ezt parancsolta, én engedelmeskedtem. Büszke vagyok a lengyel ősökre, mert azt hiszem, hogy az egész világon ők a legjobb barátaink. A hovatartozás egyébként nem származás, hanem vállalás dolga. Magyarnak neveltek, magyarnak érzem magam. Magyarul beszélek, magyarul álmodom. Ennek a népnek a gyermeke vagyok és testvére minden embernek – fogalmazott dr. Lisztócky László. 

A munka volt mindennek a középpontjában, folytatta az egri irodalmár. 

– A dologidő volt a legfontosabb idő. A tavaszi talajmunkák, majd az aratás ideje. A házastársak nem egy ágyban aludtak ilyenkor, hanem két különböző helyen. Nem a szerelem időszaka volt ez, a munka mindent felülírt. Aki nappal feküdt dologidőben, arra azt mondták, hogy döglik. Az igazi érték az volt, hogy ha valakinek innentől odáig fel kellett ásni a földet, akkor az meg is tette. A munkaközpontúságnak, s annak, hogy a megélhetésért folytatott küzdelem mindent fölölírt, még a szerelmet is – ennek köszönhetem, hogy nem lettem dekadens, a hiábavalóságok rabságában vergődő értelmiségi. A munka tisztelete, szeretete belém rögzült egy életre – jelentette ki dr. Lisztóczky László.

Több nemzedékre visszamenőleg kovácsok voltak a felmenői, a nagyapja és az édesapja is. 

– Megcsodáltam édesapám tevékenységét, ahol az üllőn kalapálta, edzette és formázta az izzó vasat. Egyszer csinált nekünk, gyerekeknek kis kalapácsokat, de kis kapát is. Egyszer azzal a szőlőben véletlenül egy szőlőtövet kivágtam. Édesapám a maga kapanyelével hátba vágott. Nem sérültem bele, de azért elég kemény ütés volt. Így figyelmeztetett a gondos munkára, az odafigyelésre, a tökéletességre. Ő az ész embere volt. Sok bölcsességet hallottam tőle, és a kevésszavúság is jellemezte. Édesanyám annál érzelemgazdagabb volt. Ő, Skoda Erzsébet, szlovák nevet örökölt, de nem szlovák eredetűek az ősei, hanem gyöngyösi. Azt hiszem, inkább édesanyámra hasonlítok. A líraiság átszövi a prózai műveimet is. Már gyerekkoromban is írtam verseket, világi és egyházi ünnepeken is elszavaltam azokat. Édesanyámtól örököltem a lírai mentalitásomat – tűnődött el dr. Lisztóczky László.

Az egri irodalmár elmondta, szülei arra tanították, hogy minden értéket meg kellett becsülni. 

– Külön-külön rakás volt otthon az ócskavasnak, a fának, a kőnek. Kellhet az még, volt a szavajárása a szüleimnek. Nem is dobok ki könyvet, még ha sérült se, de semmiféle értéket. Egyszer a bátyámmal és édesanyámmal hármasban dolgoztunk kint a szőlőben, hazafelé nagyon fáradt voltam már, és amikor egy húszfillérest megláttam a lábam előtt, belerúgtam. A bátyám fölvette, az édesanyám pedig nagyon megszidott, ez maradt meg bennem a legelevenebben a szidások közül. Megjegyeztem: nem szabad belerúgni a húszfilléresbe, de semmiféle értéket nem szabad eldobni – emelte ki dr. Lisztóczky László.

Az étkezési szokásaikat nagyrészt a növénytermelés és az állattenyésztés rendjéhez igazították. 

– Azt ettük, amivel épp megkínált a természet. A várnapi ebéd általában csirkehúsleves, csirkepaprikás volt, és rétest sütött anyám. Édesapám nagyon szerette a káposztás, a krumplis, én a mákos meg túrós rétest. Dologidőben azonban a főzés is háttérbe szorult. Hétköznapokon pedig sokszor a növényeket ettük. Papsajtot például, bár abból nagyon sokat kellett megenni, hogy egy kicsit is jóllakjunk. Vagy az akácvirágot, amely a legfinomabb süteményekkel is vetekszik. Minket a természet nevelt a hétköznapokon. Néha, mikor nagyon megéheztem, édesapám vágott az anyám sütötte kenyérből egy szeletet, megkente zsírral vagy lekvárral, és azt ettem – részletezte dr. Lisztóczky László.

– Telente, olykor két-három alkalommal is disznót vágtunk. A disznó sikítása mélyen megrendített, és csillapíthatatlan zokogásra késztetett. A disznóvágás kezdetén engem mindig a lakásunk legbelső szobájába parancsoltak, melyet két ajtó választott el az udvartól. Csak akkor bújhattam elő, amikor a pörkölés a kezdetét vette. Minket, a művelet körül sündörgő gyerekeket kistűzzel is megajántékozott a böllér. A közelben egy vasvillányi égő szalmát helyezett a földre, amit mi tovább tápláltunk, gyönyörködve a láng szépségében és varázsában. Előjogunk volt a kellőképpen megperzselt disznó fülének és farkának megkóstolására is. Csakhamar következett a reggeli kóstoló széthordása is a szomszédok és a rokonok között. Legkisebb gyermekként én játszottam a főszerepet ebben. Ez, és a délutáni nagyobb kóstoló házhozszállítása jónéhány pengővel, majd forinttal gyarapította a pénztáramat. Félre is tettem a pénzt a sátoros ünnepekre, ahol mindenféle nyalánkságot és csecsebecsét lehetett vásárolni – idézte fel dr. Lisztóczky László.

Markaz központjában volt a házuk, egy Krisztus-kereszt közelében. 

– Ott élt egy jósasszony is, egy halottlátó – ahogy édesanyám mondta: egy "túdós". Az emberek még a Dunántúlról, a Felvidékről is jöttek "túdós" Böskéhez. Gyakran betértek hozzánk útbaigazításért, kértek egy pohár vizet, és édesanyám a lelkükre kötötte, hogy jöjjenek be a halottlátótól visszafelé is. Na, akkor kikérdezte őket, mi volt. Mint kiderült, úgy folyt a "halottlátás", hogy Böske benézett a sötét sarokba: látok egy ősz hajú, szakállú embert és hallgatott. Az a nagyapám, a dédnagyapám, vágták rá azonnal a kuncsaftjai. Böske megint mondott valami általánosságot, amire a kliensei megint rávágtak valami konkrétumot. Így folyt a beszélgetés, a "halottlátás". Édesanyám rendre végighallgatta mindezt, de mégis úgy summázta a hallottakat: jobb abban hinni! – mosolygott nosztalgikus derűvel dr. Lisztóczky László.