Húsvétváró

Elszelelt 69 évemben a húsvét többféle arcát is mutatta. Gyerekként, amikor vajmi keveset fogtam fel a most 70. alkalommal rám köszönő ünnepből, többnyire a berúgással volt azonosítható. Persze előtte még ott voltunk a harangszó csendjét megtörő, Jézus feltámadását ünneplő éjféli misén, majd gyorsan eljött a hétfői locsolkodás napja is. Bandában jártuk a falut, a csoport valamennyi tagjának rokonait felkerestük, víz és olcsó kölni volt a locsolókellék. A „csak ez az egy kupica nem árt meg” rokoni szlogen pedig vitt engem áradó patakba, biciklim kerekével a kisvonat főutat keresztező sínszerűségének fogságába, vagy dülöngélően haza. 

Ifjúkoromban felvettem a városi ember „húsvétkor kirándulunk” szokását. Nem volt nehéz járni a Bükk-fennsíkot, a nem is olyan régen csaknem 100 éves korában elhunyt Csank Pista bácsi vezette a túrákat a Vörös Meteor természetjáróival. Gyalogolni – akár napi 35 kilométert –, megcsodálni a tebreket, meglesni Jávorkúton a lipicai ménest, ez volt az igazi húsvéti program. 

Felnőttként átlényegült az ünnep, ami a rácsodálkozást jelentette a felgyorsult világra, benne az ifjakra, gyerekekre, akik már nem csoportban, gyalogosan keresik fel a rokonokat, ismerősöket, hanem autóba ülnek, apuka viszi gyermekét esetleg. Rá kellett ébrednem, a húsvét locsolkodós vonulata eljelentéktelenedett. Így öregkorban mind inkább a megváltás jut az eszembe, s az, hogy mennyire ráférne ismét a már-már megromlottnak tűnő emberiségre az isteni segítség.