Almafák

Szeretem a fákat. A kertemben, az erdőben, úton-útfélen hallgatag barátaim ők. Minden tavasszal megrendülök, amikor a gyümölcsfák virágba borulnak. Szavakba önteni lehetetlen, amit ilyenkor érez az ember. Japánban nem véletlenül nagy össznemzeti ünnep a cseresznyevirágzás. 
Nem kellenek külsőségek, színpad, szónoklatok a méltatáshoz. Elég egy csendes séta a fák alatt. Egyszeriben megért mindent az ember, amit életről, halálról, újjászületésről tudni lehet. 

A nagy kérdésekre is válasz érkezik ilyenkor: Ki vagyok én? Mivégre vagyok a világban? A fák mindenre válaszolnak. Türelmesen, az évszakokhoz alkalmazkodva szelíden adják értésünkre, hogy semmi nincs hiába. Mindennek értelme van. A létezésnek, s a halálnak is. 

Mivel a fák ilyen bölcsek, az is kihívásként ért, hogy a falumbeli kertbarátok jóvoltából hat darab alamafacsemetét kaptam ajándékba. Ennyiről nem tudtam volna felelősséggel gondoskodni, mivel a kertben is egyre szűkösebb a hely. A jó szomszédokkal szövetkezve azonban megoldásra jutottunk. Igazságosan elosztottuk az ajándékot, és mindenki felelős gazdaként, a szakember útmutatását követve elültette a csemetéket. 

Most szaporán öntözzük az új családtagokat abban reménykedve, hogy otthonra lelnek, és egyszer talán gyümölcseikkel is megajándékoznak. 
Ez pár év türelmet kíván. Ha nem éljük meg, az se baj. Valaki örülni fog nekik. S ez épp elég.