Fokozottan védett halakat is mentettek egy öntözőcsatornából

A Tisza-tavi Sporthorgász Kft. és a Magyar Haltani Társaság – a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság és a Hortobágyi Nemzeti Park egy-egy munkatársának segítségével – 2024. január 8-án halmentést szervezett a Tiszafüredi öntöző főcsatorna kezdeti szakaszán. A csatornába a tiszafüred-örvényi vízkivételi mű a folyómeder mélyéből szivattyúzza fel a vizet, amely mindig tartalmaz valamennyi üledéket, és vannak benne apró halak is, számolt be oldalán a Magyar Haltani Társaság, a Halászat című lapban megjelent szakcikkre hivatkozva.

A közölt tanulmányrészlet szerin télen utánpótlás hiányában a csatorna kezdeti szakasza szárazzá válik. A szivattyúház közelében kialakított csendesítőmedencében visszamaradó vízben mindig nagy számban vannak halak. Mivel a medence vizének nagy része egy nyitható csövön át lecsapolható, a maradékvízben összezsúfolódott halak hálóval könnyen kifoghatók és a Tiszába vagy a tározótérbe visszatelepítve megmenthetők.

A mentőakció során 18 faj 564 példányát sikerült megfogni és azonosítani. Ezek közül 15 őshonos faj 461 példányát helyezték vissza a Tisza-tóba, az idegenhonos halakat helyben hagyták madáreleségnek. A horgászati szempontból figyelmet érdemlő őshonos fajok közül a csalihalként jelentős küsz mellett jelentősnek mutatkozott a bodorka, a balin, a karikakeszeg és az erősebben áramló vizet kedvelő bagolykeszeg aránya. Kisebb számban került elő a paduc, a dévér-, a lapos- és a szilvaorrú keszeg, de a süllőnek és a kősüllőnek is sikerült kimenteni néhány példányát.

Védett halaink közül a halványfoltú küllő volt a leggyakoribb, három selymes durbincs is akadt, és egy olyan új faj is előkerült, melyet a Tisza-tó területén eddig még nem észleltek: egy fiatal sujtásos küsz. Végül pedig még egy fokozottan védett, 100 ezer forint természeti értékű magyar bucót is sikerült megmenteniük a pusztulástól. A 2013. évi halgazdálkodási és halvédelmi törvény 1. melléklete alapján kiszámítva az előkerült őshonos halak halgazdálkodási értéke összesen 2 millió 333 ezer 850 forintot tett ki.

A Hortobágyi Nemzeti Park leírása szerint a sujtásos küsz (Alburnoides bipunctatus) teste nyújtott, közepesen magas, oldalról erősen lapított. Orra rövid, a szeme nagy. Szája kicsi, csúcsba nyíló, de oldalról nézve a szájhasíték enyhén fölfelé irányul. Hátúszójában 7-8, farkalatti úszójában 14-17 elágazó sugár található. Pikkelyei közepes nagyságúak, számuk az oldalvonal mentén 45-52. Az oldalvonal fölött és alatt fekete pontokból álló sujtás húzódik, ami főként a test elején és a szaporodás időszakában látható jól. Úszói világosszürkék, de mell- és hasúszóinak töve vörhenyes. Kistermetű faj, fejlett példányai 8-12, maximum 15 centiméter hosszúak. Változatos táplálékát, amely a vízbe hulló magvaktól és rovaroktól kezdve a férgekig, rákokig és puhatestűekig terjed, nagy csapatokban járva keresi, hol a felszín, hol pedig a mederfenék közelében. Ivarérettségét 2-3 éves korban éri el. Májusban-júniusban ívik a folyóvizek kavicsos-sóderes mederszakaszain. Egy-egy nőstény 4-8 ezer ikrát rak le, de nem egyszerre, hanem több részletben.

Igazi élőhelyét a bővizű patakok és folyók hegyi és dombvidéki szakaszai jelentik. Nagyobb folyókon a pér-, paduc- és márnazónát jellemzi. A kis folyóknak nem jellemzője, de amelyikben él, ott is csak a domolykózónát gazdagítja, a sügérzónába nem megy le. Kelet-Franciaországtól az Urál hegységig előfordul.

Hazánkban a középhegységi patakokban, valamint a nagyobb folyók gyors sodrású, hűvösebb vizű szakaszain fordul elő. Közvetlen gazdasági jelentősége nincs, de mint a paduc- és márnazóna egyik gyakori faja, a ragadozó halak fontos tápláléka. Elterjedési területe aránylag nagy, de az élőhelyéül szolgáló folyószakaszok szinttáj-jellegét már eddig is sokfelé megváltoztatták a megépült vízlépcsők. Ezért sorolják Európában a sebezhető és veszélyeztetett fajok közé, és ezért élvez 1974 óta hazánkban is törvényi védelmet.