Harc

A legjámborabb kertész életében is elérkezik az a pillanat, amikor azt mondja: eddig, és ne tovább! Hiába esküdözik évek óta, hogy vegyszert soha nem használ, hiába vet be minden trükköt, tippet a kártevők elhárítására, ha úgy látja, hogy szorgos munkája eredményeként szinte semmit nem szüretelhet.

Kertbarátaim elkeseredett bejegyzéseit olvasva sem vigasztal, hogy a spanyol csupasz csigák nálunk is mindent felzabálnak. Egy ideig reménykedtem, hogy a fahamu, a sörcsapda, az éjjeli fejlámpával való csigaszedés segít. Ám ma reggel a rengeteg eső után beláttam, minden eddigi kísérletem halottnak csók. 

A palánták, az egynyári kerti virágok tövig rágva, idén úgy látom, borsólevest, zöldbabot se nagyon eszünk a saját kertünkből. Pedig én harcoltam minden növényemért, ami szárba szökkent, és a legkevésbé szerettem volna bolygatni a kert békéjét. 

Régen megértettem, hogy minden élőlény élni akar, s ehhez nincs szüksége emberi segítségre. A parazitákat, a túlburjánzókat azonban csak ideig-óráig tűröm a kertemben, mert szeretném, ha ez a parányi terület együttműködne velem, és egészséges táplálékot adna. 

Ezért hát felvettem a kesztyűt, és nem tanakodtam tovább a szelíd eszközökön. Kíméletlenül lesóztam minden betolakodó, falánk csúszómászót. A látvány nagyon nem szép, de már együttérzés sincs bennem. Ha harc, hát legyen harc! Most egyedül ez tűnik a túlélés zálogának.