Az első

Az első közös autónkat készülünk megvenni a párommal. Nem létszükséglet, neki van egy autója, amit mindketten szoktunk használni, de én alapvetően tömegközlekedéssel utazok munkába. Az autó, amit szeretnénk, egy 1979-es BMW E23, ami korához képest egész jó állapotban van. Izgatottak vagyunk mind a ketten, hiszen ez egy nagy előrelépés, de sajnos a félelem is utat talál magának a lelkesedés mellett. Másfél hónapig gondolkodtunk azon, hogy mit is csináljunk. 

Egyik részről nagyon szeretnénk az autót és szerencsére vagyunk olyan helyzetben mind a ketten, hogy megengedhetjük magunknak. Azonban másik részről kicsit félünk is, hiszen még egyikünk sem vágott bele ekkora projektbe. Úgy gondolom, hogy megengedhetünk magunknak ennyit az életben, hiszen azért dolgozunk évek óta, hogy olyan életet élhessünk, amilyet szeretnénk. Nem szeretnék úgy élni, hogy nem teszek meg olyan lépéseket, amiket „nem szoktam”, csak azért, mert „nem szoktam”. Szeretnék néha kilépni a komfortzónámból és szeretném magunkról elmondani azt, hogy huszonkét évesen meg tudtuk venni azt a különleges klasszikust. 

Sokszor túlgondolok dolgokat és belecsúszok a „mi lesz ha...?” hibába. Félek nagy összeget kiadni a kezemből, annak ellenére, hogy tudom, hogy megtehetem. Nem szeretnék olyan lenni, aki azt kérdezi: minek ez? Az az ember szeretnék lenni, aki azt kérdezi: miért ne? Szeretnék úgy élni, ahogyan álmodok róla, hiszen megtehetem, akkor miért maradjon csak álom? 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)