Halvacsora

A minap a Tiszánál jártunk a feleségemmel, a folyóban találtunk menedéket a kánikula elől. Estére alaposan meg is éheztünk, így nem vártuk meg, hogy hazaérjünk, azonmód betértünk egy közeli étterem kerthelyiségébe vacsorázni. Nem volt semmi elképzelésünk, hogy mit együnk, ám mielőtt az étlapot a kezünkbe vettük volna, pontosan a fejünk felett elrepült egy gólya. Olyan alacsonyan és méltóságteljes lassúsággal szállt, hogy tisztán láttuk a halat a csőrében, amit minden bizonnyal éhes fiókáinak vitt. 

Követve kedves költözőmadarunk példáját, mi is halvacsora mellett döntöttünk. Nem bántuk meg! Amilyen könnyű, épp olyan ízletes volt a roston sült fokhagymás fogas és az ezerszínű, gusztusos zöldségköret. Sokszor hallani, hogy mi, magyarok milyen kevés halat eszünk, azt is csak alkalomszerűen, főleg karácsonykor tesszük. Bevallom, nekünk sem volt természetes, hogy a Tisza mentén halat kérjünk egy étteremben. Pedig jó érzés volt az elfogyasztása után, hogy jóllakva, de a nadrágszíjlazítós teltségérzet leghalványabb nyoma nélkül szürcsöltük utána a hűtött üdítőnket. Hazafelé indulva nézegettük a villanyoszlopok tetején sorjázó gólyafészkeket. Mindben az örökké éhes fiókák nyújtogatták a nyakukat az érkező falatok felé. Az út forgalma szerencsére nem hagyta, hogy elmélázzak a kószán felbukkanó gondolaton: mitévők lettünk volna, ha a fejünk felett elszálló gólya történetes békát vagy éppen egy vízisiklót vitt volna a fiókáinak? 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)