A testnevelés szakon 45 éve a versenysport "mellékszál" volt, a hangsúly a tanárképzésen volt

Munkatársunk bő 16 éve írt cikket a Hírlapban a szárnyait, pontosabban tollait bontogató Bak Zsuzsannáról, a kezdő íróról. Következzék itt Zsuzsának az a Facebook posztja, amelyet a közelmúltban elhunyt, 70. életévét taposó Széles-Kovács Gyuláról írt: "A nevelőapám. Gyerekként a példaképem volt, kamaszként az ellenségem, felnőttként a családom. Életével hűséget, büszkeséget, tisztességet, becsületet és családi biztonságot tanított; a bükki túrák, a kosarazás és a Tisza-tavi evezések szeretetét."

Kollégánk számos módon kötődött a fiatalon kiváló kosarashoz, később a főiskolai kosárlabda csapat edzőjéhez, főiskolai docenséhez. Ezen kötődések legrégebbike, hogy Gyula édesanyja a felsőtárkányi iskolában a tanára volt, a másik szál: felesége, most már özvegye, akivel középiskolás koruk óta ismerik egymást, és természetesen a harmadik a nevelt lányával való találkozás és az a bizonyos cikk.

A visszaemlékező írás ezen része egyébként szerzőjének egykori szaktársaira, tanáraira való személyes emlékeit tartalmazza, s a gyászhír annyiban változtatott a személyes emlékezés sorrendjén, hogy azzal a Szeleczki Jánossal folytatódik a cikk, aki mind Cseh Kálmán ("Cseka"), mind Széles-Kovács Gyula halálhírét bejelentette a közösségi oldalán. A személyességet pedig azzal is hangsúlyozza a szerző, hogy egyes szám első személyben folytatja tovább ezeket a sorokat.

Az 1970-es évek közepétől számos alkalommal láttam a főiskola csapatában együtt kosarazni Kovácsot és Szeleczkit. Ennyi idő távlatából egyet állíthatok biztosan: jók voltak. Gyuláról ez maradt még meg bennem, hogy látott a pályán, okosan játszott. Később, bár más-más tanszéken dolgozva, kollágák is lehettünk. Mi több, amikor a filozófia a dombra költözött, légvonalban úgy száz méter választotta el egymástól tanszéki szobáinkat. Szak- és évfolyamtársaim közül rajta kívül még Hajdú Pál volt az, aki szintén bekerült a testnevelés tanszékre.

Szeleczki János pedig azon kevesek egyike volt, akivel már újságíróként hozott össze újra a sors, hiszen ő a politikai pályát is megjárta, Eger egyik alpolgármestere lett, így viszonylag sokszor akadt közös munkánk, főként az akkor Városi Újság című – havi megjelenésű – kiadvány készítése kapcsán. Politikus lett még rajta kívül a kosarasok közül Szalay Ferenc, akiről azt írja a net:  "Esztergom, 1955. március 30. – magyar kosárlabdázó, testnevelő tanár, politikus, 1998-tól 2002-ig majd 2006 óta Szolnok polgármestere." Feri évfolyamtársam volt. Soha nem feledhető élményem marad vele kapcsolatban egy – akkor még csehszlovákiai – sítábor. A jól megtermett kosaras srácnak egy hét alatt három sílécet is sikerült eltörnie a havas lejtőn. Az ő esetében annyi a testnevelés tanszékhez is visszavezető szál, hogy testvére, Gábor évtizedekig oktatott itt.

Most pedig a kosárlabdáról térjünk át saját sportágamra, az atlétikára és az ehhez köthető emlékképekre. Természetesen a legeredményesebb sportolóval, Pál Ilonával kezdem. Ki ne tudná róla, hogy 400 méteren például közel negyvenöt éve, 1980. augusztus 11. óta tartja – a hatvani színekben 51,50 másodperccel felállított – magyar rekordot. Az 1980-as moszkvai olimpián a 4×400 méteres váltóban Orosz Irénnel, Forgács Judittal és Tóth Évával országos csúccsal lettek ötödikek, ezt a rekordot pedig csak tavaly augusztusban tudta megdönteni a magyar válogatott négyes.

Talán itt a helye annak – az általa is közel sem teljesnek nevezett – listának, amely dr. Honfi László nyugalmazott tanszék-, majd intézetvezetőnek a tesi tanszék történetét 2015-ig feldolgozó tanulmánya tartalmaz Hajdani élsportolóink (a teljesség igénye nélkül) fejezetcímmel. A "névsort" változtatás nélkül közöljük.
 

Az ugyancsak testnevelés szakos Páldi Róberttel később frigyre lépett Pál Ilonát már a főiskola előtt is ismerhettem, főként a megyei versenyekről. Magas, vékonyka, nyakigláb lány volt, s edzője – a később a válogatott szövetségi kapitányi tisztét is betöltő, 2013. decemberében elhunyt – Benkő Ákos valóban kihozta belőle azt a klasszis élsportolót, ami a váltóban olimpiai ötödik helyezésig juttatta őt. Ákos egy másik tanítványa, a tragikusan fiatalon elhunyt Pálinkás Éva viszont évfolyamtársam volt a Ho Si Minhen. 

De a névsorban szereplők között személyes emlék is köt – a később ügyvédi pályára lépő, a vízilabda OB I-ben lejátszott mérkőzések számát tekintve máig csúcstartó – dr. Áncsán Andráshoz, akit főiskolai oktatóként filozófia tárgyból egy éven át taníthattam. Pócsik Dénessel pedig az 1972-es olimpiát követően volt szerencsém először találkozni, amikor is a másik egri olimpikon, az iskolatárs, fiatalon elhunyt Tóth Jancsival élménybeszámolót tartottak nekünk a Gép- és Műszeripari Szakközépiskolában. Boros Zoltánról, a máig legeredményesebb, világbajnoki bronzérmes férfi tájékozódási futónkról pedig szerencsém volt a sportkarrierjére visszaemlékező cikket írni újságírói pályám kezdetekor, éppen 30 évvel ezelőtt.

De nem csak válogatottságig jutó atléták – Nagy István, Pál Ilona, Gibicsár István, Csillag Levente Menczer Gusztáv – jártak a szakra, szűkebb körben tekintve az évfolyamunkra, hanem jó sportoló, a testnevelő tanári hivatás iránt elkötelezett emberek is. Mi több, inkább az fogalmazható meg állításként, hogy fél évszázada a tanárképzésen volt a hangsúly a testnevelés szakon, s az hogy valakiből válogatott szintig jutó élsportoló lett, az nem volt ugyan bűn, de nem ezt hajszolta a tanszék. Az atléták közül még középiskolásként együtt kezdtem az egri stadionban Nemes Judittal, Göböly Ágnessel, Márföldi Gabriellával. Judit tinédzserkori szerelmem volt, majd hirtelen az Egyesült Államokba költözött, jelenleg Floridában él. "Gömbölyű" évfolyamtalálkozóink szervezője, a hevesi kézilabdában jeleskedő Holló László párja volt hosszú ideig. Gabinak pedig a másik ismert kéziedzővel, Herczeg Bélával közös fotója a jelenlegi profilképe a Facebookon. Úgy is összegezhetném tréfásan: "Florida, atlétika és kézilabda jegyesek".

A sportok királynője a képzésben is meghatározó volt. A mi időnkben Petrovai József, dr. Gallovits László, Galambos Sándor és – ha jól emlékszem – dr. Péntek Lászlóné voltak azok a tanáraink, akik az atlétika oktatásának titkait igyekeztek a fejünkbe verni. Közülük az egykori általános iskolai testnevelőm, Péntekné és Galambos tanár úr lehet még itt közöttünk. Utóbbinak a leghíresebb tanítványa a magasugró Gibicsár István volt. De a versenysportban is ígéretes atlétái között jegyezhettük a nagyreményű gerelyhajító Bártfai Istvánt is, aki inkább a sportban volt jó mint az elméleti tudás elsajátításában. Legendaként terjedt róla egy történet: amikor egyszer, kézilabda órán az a rész következett, hogy meccsezhetett egymás ellen a két csapatra osztott évfolyam, Csillag Béla bácsi – így hívtuk a tanszék vezetőjét – a kezdést eldöntő pénzérmefeldobás előtt megkérdezte Pistát, hogy fej, vagy írás. "Mindegy" érkezett a válasz.

Utaltam rá, hogy a fő hangsúly a hetvenes években még a tanárképzésen és nem a versenysporton volt a tesi szakon. A legtöbb évfolyamtárs tanárként is kezdte meg a munkáját. Többen persze továbbképezték magukat és az oktatás mellett az edzői pályán is jeleskedtek. Főként a kézilabdának adott ismert edzőket az évfolyamunk a már említett Herczeg Béla és Holló László személyében. Előbbi Egerben, Holló Laci pedig Heves városában tette le több évtizedes névjegyét. Saját sportágamban, az atlétikában az 1979-ben végzett évfolyam Bártfai Pisti mellett még Teith István súlylökőt, Potsay Csaba közép- és Tóth Sándor hosszútávfutót, tudhatta magának. Teith "Piciről" azt lehetett tudni, hogy testsúlya miatt egy másik sportágban, a tornában rendszeresen veszélyeztette a tornaszereket. A nyújtóvas például rendesen meghajlott alatta. Potsay Csaba pedig mellettem az évfolyam másik úszni alig tudó atlétája volt. Előfordult, hogy véletlenül ütköztünk a medencében, kaptuk el rögtön ugyanazt a kifeszített kötelet. Csaba egy ideig a négyesben tanított. Emlékeznek? Akkoriban a Gagarin nevet viselte a gyakorló suli. Később taxizott, vállalkozó lett, nem mellesleg pedig doktori címet szerzett és egy ideig Hoffman Rózsa miniszter tanácsadó testületének a tagja is volt.

Dr. Potsayn kívül ketten-hárman lehettek az évfolyamon, akik nem a tornatermekben, uszodában, vagy sportpályákon teljesítették ki a főiskolán tanult tudásukat, hanem valamilyen vállalkozásba fogtak. Szerintem ők is elégedettek ezzel a döntésükkel, mert az alapszituáció sportban és vállalkozásban ugyanaz. Az tudniillik, hogy az élet minden területén verseny van.