Sport

Egy időben utáltam a sportot. Először a ritmikus sportgimnasztikát éltem meg kínzásként, aztán az iskolai tesiórák terrorjától rettegtem, főleg, hogy egyértelműen nem voltam kedvenc, bármennyire próbáltam a tanár kedvében járni. Emellett sokszor még egy régen várt filmet se nézhettem meg a tévében, mert akkor adták éppen valamelyik meccset. Van film, aminek ötször láttam az első 20 percét, aztán a meccsre kellett kapcsolni.

Egyetemen végül megkaptam az első dicséretet, amikor észrevették, hogy nem is vagyok béna, igaz, ez nem kosárlabda volt, ahol az osztály egyik legalacsonyabbjaként próbáltam boldogulni a fejjel magasabbak között, hanem vívás, ahol az ügyesség számított. Egyetem után pénz hiányában nem folytathattam. A súlyzók, a szobabicikli és a futás lettek a barátaim.

Megtapasztaltam, van egy olyan hatása a sportnak, amit csak az tud, aki rendszeresen űzi. Kiegyensúlyoz. Alázatra, fair play-re tanít. Kíméletlenül szembeállít a hibáinkkal, de bölcsességet, önismeretet is ad, alázatot önmagunkkal és másokkal szemben. 

Megdöbbenve látom, hogy a versenysport területén nincs feltétlenül alázat és bölcsesség. Nincs bajom senkivel, amíg a jogai mások jogait nem sértik. De ha lehetséges, hogy egy férfias izomerejű sportoló kiáll egy női izomzatú, azaz eleve gyengébb sportolóval, akkor hol a bölcsesség, az önismeret, az alázat és a fair play? Tudom, nem az ő hibája, és ő is keményen edzett. De hol van a döntéshozók bölcsessége ebben az esetben? 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)