Tanodáink

Nem szép dolog az újságírótól, hogy a vakáció utolsó hetét azzal csúfítja el, hogy a menthetetlenül megérkező új tanévet felemlegeti. Nem hangulatrontó rossz szándék vezérel, hanem csupán az iskoláról támadt kedvem egy kicsit elmélkedni. Ez lesz a 64. tanév, ami az én első iskolaévemet követi a sorban, s nem volt soha kimaradás. Az oktatásban az az egyik legmaradandóbb elem, hogy azt vinni kell békében, háborúban, forradalmak és világjárványok idején. Természetesen a maradandó mellett a változás a másik meghatározó tényező. Mert mi éppen csak, hogy nem petróleumlámpás tanteremben kezdtünk, a tábla és a kréta volt az elhagyhatatlan eszközünk, majd amikor a tanárképzésben magunk szereztünk diplomát, még mindig csak ott tartott a világ, hogy apró csírájában megjelent a digitalizáció. Elsajátítottuk például azt, miként kell diavetítéses tanórát előkészíteni és megtartani. A power pointos „luxusmegoldások” csak később következtek. 
Ennél a pontnál adja magát a kérdés: egy mai tizen-, huszonéves mit is ért a fentebbi szövegből? És, ha nem érti, akkor ki tudja azt megmondani, hogy milyennek is kell lennie a mai iskolának? Persze még mielőtt az ilyen, kissé zavarosnak ható okfejtés bárkiben is szkeptikus gondolatokat keltene, sietek leszögezni: az iskola nem kizárólagosan arra hivatott, hogy tudást verjen a tanulók fejébe. A tudás sokféleképpen megszerezhető. Az iskola több ennél, a közösségben való létezés műhelye. S, ha ekként tekintünk rá, azt is megértjük, miért nem nélkülözhető egyetlen „tanoda” sem. 
 

(Főoldali képünk illusztráció: Shutterstock.)