A bükk az egyik legveszélyeztetettebb fafajunk

Az Országos Erdészeti Egyesület 1996 óta minden évben megválasztja az év fafaját, 2013-tól pedig bárki szavazhat online a mozgalom kuratóriuma által meghatározott három jelölt valamelyikére a www.azevfaja.hu oldalon. Tavaly ősszel csaknem 2000-en voksoltak, és meggyőző fölénnyel a közönséges bükk végzett az élen a rezgőnyár és a kecskefűz előtt, írja a mi erdőink oldal:

„Jó egy évszázaddal ezelőtt a bükk faanyagát csak faszénégetésre, hamuzsírfőzésre használták, azóta a faipar fontos nyersanyaga lett. A klímaváltozás miatt az egyik legveszélyeztetettebb állományalkotó fafajunk. Az esztétikai, turisztikai szempontból is fontos bükkösök megtartása a jövő erdészeinek nagy kihívása, ezért is véli úgy az egyesület, hogy érdemes ráirányítani a figyelmet az Év fája mozgalommal is.”

Király Gergely (Soproni Egyetem, Erdőmérnöki Kar) írása szerint a közönséges bükk (Fagus sylvatica) lassú növekedésű fa, amely ideális termőhelyen 30-40 méter magasra nő, ám szélsőséges esetben csak nagyobb cserjeméretű; kora ritkán haladja meg a 200 évet. Törzse nyílt állásban alacsonyan elágazó, zömök, zárt állásban jól feltisztuló, nyúlánk. Kérge időskorban is vékony, sima, egyöntetű világos- vagy sötétszürke, az ághegeknél kialakult forradás, az úgynevezett „kínai bajusz” sokáig megfigyelhető. A lombfakadással egyidőben (április közepétől május elejéig) virágzik, termésérése októberre tehető. Későn, 40-50 éves korában kezd teremni, és akár 5-10 év is eltelik a bőven termő időszakok között.

A faj a jégkorszakot a Balkán-félsziget és az Alpok, Pireneusok, Appenninek déli, védett térségeiben vészelte át, feltehetően hazánk mai területén is voltak túlélő állományai, majd a jelenkor során villámgyorsan terjedt észak felé. Napjainkban nyugaton a Pireneusi-félsziget északi, illetve a Brit-fősziget középső részéig, keleten a Visztula, majd a Keleti-Kárpátok előhegységeinek vonaláig húzódik. Megtalálható a Skandináv-félsziget déli csücskén, a Balkán- és Appennini-félsziget magashegységeiben pedig mélyen délre hatol, legdélebbi állományai Szicíliában élnek. Az Alpokban 1800 méterig, Dél-Európában akár 2000 méter felett is megfigyelhető, míg északnyugati areahatárán gyakran a tengerszinten nő. A fajt parkokban, ritkábban erdészeti céllal is telepítik, de eredeti elterjedési területén kívüli alkalmazásának klímaigénye elég szűk határt szab.

A közönséges bükk Magyarországon elsősorban középhegységi faj, továbbá meghatározó néhány csapadékos dombvidéken (Göcsej, Kelet-Zalai-dombság, Zselic) is. Középhegységeinkben jellemzően 500 méter felett alkot összefüggő övet, de az északi oldalakon 200 méter alá is lehúzódhat. Ma az Alföldről szinte teljesen hiányzik, vélhetően az emberi hatások és az újra szárazodó klíma következtében. Az elmúlt 20 év aszályos időszakai baljós árnyat vetnek szerepére a dombvidékeken és hegylábakon. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a fafaj a holocénban már számos klímahullámzást átélt, és ha állományképző szerepe helyenként gyengül is, gyors, mesterséges erdészeti leváltása súlyos ökológiai válságot hozhat az erdőtársulásokban.

Előfordulását elsősorban klímaigénye határozza meg, ezen belül különösen a kemény telek és az aszályos, páraszegény nyarak korlátozzák létét. A Kárpát-medencében a bükkös (és fenyőelegyes-bükkös) klímában még gyenge termőhelyeken is uralkodó szerephez jut. A gyertyános-tölgyes és zárt tölgyes klímában már csak kedvező mikroklímájú helyeken látható nagyobb számban.