Hiányérzet

Kedden, az idősek napján egy szupernagyikról szóló gyermekrajz-kiállítás megnyitóján jártam. Már nagypapaként az én nagyapáim jutottak eszembe. 
Az anyai nagyapám már több mint fél évszázada nincs köztünk. Kilencévesen láttam őt utoljára, de vannak ma is élő emlékeim róla. Ha vihar volt, és a villámlás kísérte mennydörgés a fejünk fölött csattant, apró gyermekként az ő ölében kerestem menedéket. A füzesabonyi vasútállomáson dolgozott, s én az irodája ablakából lestem a füstölgő gőzösök húzta szerelvényeket, amikor magával vitt a munkahelyére. És utaztunk is sokat. Orromat az ablakhoz nyomva bámultam az elfutó tájat, és hallgattam a vasúti szakszavakkal tűzdelt magyarázatait a látottakról. 
Az apai nagyapámat nem ismertem. Apám is csak kétéves volt, amikor az édesapját elvitték a végzetes Don-kanyarig, hogy utána hírt se halljanak felőle soha többé. Csak egy megsárgult fotón délcegen feszítő egyenruhás férfi képe maradt utána. 
A nagyapák mindig hiányoztak az életemből. Amióta nagypapa vagyok, az jár a fejemben, hogy minél több ­élményt hagyjak magam után az unokáimnak. Ez hatalmas erőt ad a napi gondok, a heti fáradalmak átlépéséhez. Erőt ad ahhoz is, hogy ne csüggedjek a háború, a gazdasági, a társadalmi és morális világválság jelen nehézségeitől. Nem csak az ­unokáknak van azonban szükségük a nagyapákra, ­fordítva is. Az unokák révén őrizhetik meg a nagypapák a fiatalosságukat, hogy sokáig maradhassanak meg az utódoknak. 
 

(Főoldali képünk illusztráció: Shutterstock.)