Levesek

Levesek nélkül mit ér az élet? Nélkülük sokkal szegényebbek lennénk. Mindenkinek van gyermekkori emléke ezek illatáról, ízéről. Ha más nem is, az anyánk által készített vasárnapi húsleves illata a legtöbbünk emlékezetébe bevésődött. 
Vannak azonban olyan levesek is, amelyek személyre szabottak, s a legrosszabb napokon mentőövként szolgálnak. Régi mátraballai ismerősöm mesélte, hogy a legkedvesebb étele, a „magalevi”. Egyszerű palóc ételről van szó. Amikor kifőzték a tésztát a második fogáshoz, a levét nem öntötték a mosogatóba, hanem bezöldségelték, fűszerezték és máris megvolt az első fogás. A mai napig ez a kedvenc étele, ahogy a nagymamája készítette. 
Borús napokon nálunk pirított leves kerül a fazékba. Gyermekkorom jellegzetes ízélménye ez. Hetente többször is megfőzte jó anyám, mire hazaértünk az iskolából. A receptkönyvek szerint egyszerű tarhonyalevesről beszélünk, ami nálunk jóval több volt ennél. Biztonságot, melegséget árasztó, otthonszagú leves volt ez, aminek illatát már a lépcsőházban éreztük. Ez a leves nekünk a hazatérést, a megnyugvást jelentette, s ma is az. 
Ha rossz napom van, ezt főzök, és már a főzés közben hazatalálok. Vannak aztán a flancosabb, időigényesebb levesek, amiket akkor főz az ember, ha kedves látogató, vendég érkezik. Ilyen nálunk a palócgulyás, a legényfogó leves, a halászlé. 
Rövidebbek és hűvösebbek a napok. Toldjuk meg ezeket egy jó levessel! 

(Főoldali képünk illusztráció: Shutterstock.)