Nagy utazás

Messze van ez a Salgótarján, miért pont oda kellett Őt vinni – duzzogok magamban, miközben próbálom magunkat átfűzni a kanyarokkal tűzdelt, besötétedő erdőn „kiccsaládommal” a hátsó ülésen. Sűrű köd úszik be az útra a komor fák közül. Még ez is – mormogom, aztán elszégyellem magam, mi ez az Ő gondjához képest. Átfutom gondolatban a rövid listát: gyümölcsök és instant levesek, ez minden, amit vihetünk Neki, mert már szilárd táplálékot nem képes magához venni. Egy nyakpárnát is hozunk, ami talán kényelmesebbé teszi a pihenést számára a kórházi ágyon. 
Lélekben felkészülök a sugárterápiától meggyötört arcra, az elfogyott test látványára. Megkönnyebbülésemre félig felülve, derűsen, sugárzó arccal fogad. Nagyon boldog, hogy befejezték a fájdalmas terápiát. Videót mutat büszkén az unokáiról, akik csak neki táncolnak, zongoráznak. Mosolyogva meséli, most nem tud mobilba jegyzetet pötyögni, de ha meggyógyul, megírja kórházi „kalandjait”. Már a fenti rehabilitációs osztályon járnak a gondolatai, ahol botot fog kérni, mert van ereje járkálni. 
Búcsúzáskor csókot lehelünk az arcára, jobbulást kívánunk, miközben tudjuk, nincs rehabilitációs, csak hospice osztály az onkológia felett. Visszaúton nincs kedvem a komor erdőn át hajtani, de elvétem az M3-as felé vezető utat. Üvöltözünk egy darabig egymással, majd kimerülve, némán tesszük meg családommal a végtelennek tűnő utat Egerig. 
Alig várjuk, hogy új nap virradjon. 
 

(Főoldali képünk illusztráció: Shutterstock.)