Csatornák

Jó tizenöt-tizenhat éves koromig a paraszti munka – a földművelés, benne a szőlőtermesztés, az állattartás – volt az a munkaforma, amit naponta láttam, s ha nem is túl nagy örömmel, de időnként magam is végeztem. Ökreink, szekerünk, fejős tehenünk, és a szőlőhegyen szőleink voltak. Mindezek biztosították a háromgenerációs család megélhetését egy falusi portán. Apró gyerekként nem sokat értettem abból a jelenségből, hogy időnként jöttek hozzánk férfiemberek, akik a tisztaszobában társalogtak valamiről a szüleimmel. Termelőszövetkezeti agitátorok voltak ők, tudtam meg később. Olyan jól végezték ezt a tevékenységüket, hogy édesanyám és édesapám "bevitte" a földjét a téeszbe. A nagy kert és a két kis darab szőlőföld maradhatott, azokon is volt még mit dolgozni. 

Mai szemmel az akkori szőlőtermesztés nagyon "amatőr" formákat mutatott. Kis területen a hegynek felfutóan borozdák választották szét a szomszéd telkeket, kereszt irányban pedig a csatornákat. Így hívták azt a 100 négyszögölnyi területet, amelyből az egyik szőlőterületen nyolc, a másikban hat darab volt. Örömet nem az jelentett, ha időnként metszeni, permetezni is kivitt magával az édesapám, hanem részben a szüret, azt megelőzően pedig a csatornák aljában lévő ribizli és egres bokrok termése, a csatornák némelyikében gyümölcsöt hozó cseresznye-, őszibarack-, vagy körtefa érett "ajándékai". Fél évszázad távlatából kijelenthető: cudar világ volt maga a munka, feledhetetlenül szép a gyerekkor. Kell erre is emlékezni akkor, amikor a bor már egyre inkább gépesített módon kerül az asztalunkra.