Várom, hogy eljöjjön a pillanat

Senki sem szeret várni. Láttam egyszer egy olyan elképzelést, hogy a pokolban nem ördögök sütögetik az embereket nagy üstökben, hanem sorba kell állni, és ha valaki a sorban előre jut, automatikusan a legvégére kerül át. Végtelenített várakozás. (Az Odaát című sorozatban volt.) Bár én éppen sorban nem állok, de várok. Így sem sokkal jobb. Várni szoktunk buszra, vonatra. Főleg, ha késik, mint sokszor mostanában. Várni szoktunk egy eredményre, legyen az vizsga-, vagy vizsgálati eredmény. Várunk vendégre, várunk a fizetésre, várjuk, hogy szabira mehessünk. Gyerekként várjuk a nyári szünetet, szülőként a nyári szünet végét. 

A várakozást az sem könnyíti meg, ha tudjuk, miért kell várni. Nem lesz könnyebb egy vonatra várni attól, hogy tudjuk, hogy miért késik. Nem könnyebb várni valakit attól, hogy tudjuk, miért nem ér ide korábban. Azt hiszem, mindenki, aki várt már valaha valakire vagy valamire, az érti, miről van szó.

Már csak az utolsó lépésre kell várni

S hogy most konkrétan mire várok? Ez hosszú történet. Visszanyúlik oda, hogy tizenévesen újságíró akartam lenni, de az élet máshová sodort. Amikor a Heolhoz kerültem, az online világban kellett elmerülnöm, az online felületek kezelése lett a feladatom. Vártam a pillanatot. Idén végre lehetőséget kaptam arra, hogy új munkakörbe kerüljek, és ténylegesen újságíró legyek. Bizonyos feltételeknek még teljesülnie kell ahhoz, hogy ez megtörténhessen, de már nem sok van hátra. Az utolsó lépésre várok.