Mert nagyot álmodni a halmajugrai cigány lány

– Hogyan jutott eszébe egy halmajugrai kis cigány lánynak, hogy továbbtanuljon, ­pláne az 1980-as években?

– Nem gondolkodtam azon, hogyan valósítom meg az álmaim, csak tudtam, én diplomata vagy ügyvéd leszek. Tizenegy évesen egy írógépet szerettem volna. Édesapám a MÉH-ben dolgozott, szerzett egyet. Mindig is szerettem tanulni, a mai napig az ismeretbővítés tölti be az életemet. Most mérlegképes könyvelő tanfolyamon gondolkodom, de a pszichológia is érdekel.

– Gondolom, már az sem volt szokványos, hogy írógéppel játszott, mit szóltak ehhez a szülei, milyen családban nőtt fel?

– Hárman vagyunk testvérek, egy bátyám és egy öcsém van. Jó körülmények között éltünk, ha mondhatom, kicsit átlag fölött, mint a többi cigány­ család. A szüleim dolgoztak, mindketten a visontai erőműben. Édesapám nagyon elfogadó volt, továbbtanuláskor elvitt egy pályaorientáció­val foglalkozó szakemberhez. El tudja képzelni, hogy az mennyire ritka volt akkoriban? Az, hogy romaként ilyen helyre mentünk? Ott javasolták, menjek Egerbe a közgazdaságiba, még volt gyors- és gépíró szak. Fel is vettek, egyedül voltam cigány az osztályban. Tulajdonképpen a mi családunk nagy álmodozó volt, nem lepődtek meg, hogy tanulni akarok.

– Nem lehetett könnyű ­egyedüli romaként, voltak emiatt­ konfliktusai?

– Az elején igen, az osztályban az a lány lett aztán a legjobb barátnőm, aki a legjobban utált. Visszagondolva, szerettem azt az időszakot, komoly barátságok és fontos kapcsolatok születtek, amelyek a mai napig is tartanak. Ami pedig a legnagyobb dolog, és ezt már csak most, felnőtt fejjel értem és érzem át, az, hogy apám elengedett otthonról, hiszen kollégista voltam. Igaz kétnaponta ott volt az iskolánál és legalább egy évig állandóan szemmel tartottak, nehogy bajom essen.

– Merre vitt az útja az ­érettségi után?

– Meg se próbáltam főiskolára jelentkezni, távoli álomnak tűnt. Elkezdtem munkát keresni, nem volt könnyű, aztán egy hirdetésre jelentkeztem az erőműbe, ahol németül jól beszélő gyors- és gépírót kerestek. Később közvetlenül a német főnök mellé kerültem titkárnőnek. Nehezek voltak ott az emberi kapcsolatok, bár a külföldiek elfogadtak, őket nem érdekelte a származásom.

– Akkor ugorjunk egy kicsit! Hogyan lett meg a jogi diplomája?

– Ez volt az álmom! Először nemzetközi kapcsolatok szakon végeztem, de nem számoltam azzal, hogy diplomatának már öreg vagyok. Egy japán cégnél helyezkedtem el, életem legszebb évei voltak­, emberileg és szakmailag is megbecsültek. Lehetőségem volt felvenni munkásokat, 15 halmajugrai romát vittem oda. Miután a cég kivonult, megszűnt a munkahelyem. Akkor vágtam bele a jogba, bár soha nem bojtárkodtam, mert se a környéken, se a fővárosban nem alkalmazott egyetlen iroda sem. Magam után kellett volna fizetni, de azt már nem tudtam vállalni. Az első diplomámat is pályázatból és a halmajugrai önkormányzat segítségével fizettem, a jogot diákhitelből.

– Cigány nőként nem volt elvárás­ a család, a gyermek­nevelés?

– Ha lenne férjem és gyerekem, otthon lennék. A gyerek egy egész embert kíván. Volt, hogy megkérték a kezem, de nem mondtam igent, mert féltem a kötöttségtől. De a testvéreim gyerekeivel szívesen vagyok, máig egy házban élünk együtt. Ez mindenkinek a saját döntése, úgy gondolom, a cigányságnak is kell valami, ami csak a miénk, legyen ez öltözet, hagyomány. Ezen integrációs törekvéseknek van azért hátulütője. Főleg „mi”, akik szeretnénk megfelelni a többségi társadalom elvárásai­nak – tanulunk –, e megfelelési kényszerben szinte két út közé szorulunk. Nekem is az a legnagyobb gondom, hogy nem nagyon fogadnak már most el se a cigányok, se a magyarok. Nem vagyok magyar, de már igazán cigány se.