A „szentmarisi” alkotó olyan arcát mutatja a siroki várnak, ahogy már nem láthatjuk

Borics József nem is siroki, vagy nem tősgyökeres siroki. Felmenői Tarnaszentmárián éltek, s bár a születési okmányában Eger szerepel, ő „szentmarisinak” tartja magát.

Talán hároméves lehetett, amikor a petróleumlámpa fénye mellett elkezdett rajzolni, s ötévesen már tudatosan próbálta megörökíteni a környezetében látottakat. Gyermekként számára Tarnaszentmária jelentette a világot, amit ott látott, azok alapozták meg máig megmaradt természetközeli érzéseit. Ha a gyermekkoráról beszél, akkor „szentmarisi”, vagy már a későbbi gimnáziumi és főiskolai, egri időszakok kerülnek szóba.

Úgy tűnik, kiskorában a család Sirokba költözése törést okozhatott benne. Bár szülei kárpitosnak szánták, nem igazán volt kedve hozzá, inkább a Dobó gimnáziumot választotta, ahonnan volt tanára, Gódor Kálmán javaslatára vette az irányt a tanárképző főiskolára. Ez kompromisszum volt, de a rajztanári diploma okán elfogadható kompromisszum.

Belevetette magát az oktatásba, sikerrel. Több oktatási, közművelődési díj birtokosa. Az 1980-as évekig kellett várni a gyermekként megélt ihletettség kibontakozására.

– Talán harmincöt éve volt – emlékezik –, hogy az egri megyei művelődési központ által rendezett amatőr művészek versenyén egy siroki várat ábrázoló képpel elnyertem a megyei első helyezést. Visszatalálva a régi útra, elindultam az alkotás olykor rögös ösvényén, s a sikerek nem maradtak el.

A legbüszkébb az 1993-ban a IX. Országos Portré Biennálén elnyert ezüst diplomára, amit Diploma és érem követett a XII. Országos Tájfestészeti Biennálén, s az egyházi bronzérem, a Pro Magnanimitate Tua. A siroki templom belső részletei és a kőkúti kápolna stációi is az ő keze munkáját dicsérik.

Néha elgondolkodik, mi változott volna, ha Borics Pál szobrászművész felviszi őt a fővárosba, bemutatandó a kor pár meghatározó művészének. Sirokba visszakerülésekor, 1968-ban ismerkedett meg az akkor helyben alkotó szobrásszal. Beszélgetéseik után a következő év első felére tervezték a pesti utat, de Borics Pál 1969 év elején autóbalesetben elhunyt. Borics József ma már úgy gondolja, nem tudott volna megváltozni. Nem szeret rivalizálni, nem szereti a városokat, így a fővárosban sem lelte volna meg céljait.

Tiltakozik, ha művésznek szólítják, jobb híján ­elfogadja az „alkotó” címzést. A dokumentarista grafika és festészet híve, műveiben hagyományos technikákat használ. Viccesen mondja, ő elmaradt száz-kétszáz évvel, amire rímel az idei Siroki Művészeti Alkotótábor – melynek egyik alapítója, oszlopos tagja – megnyitóján kiállított képének címe is: Ósdi csendélet.

Ma újra a gyerekként használt ceruzarajz a kedvence. A siroki várban most megrendezett tárlat anyagában a festményei mellett grafikasorozat is látható, amelyen a felújítás előtti várat őrzi meg.

– Kell egy múzsa és egy család – mondja mosolyogva, s ha a céljai felől kérdezi az ember, csak annyit válaszol: befejezni a félbehagyott képeket.

Rajztanár, alkotó, díszpolgár

A távolabbi szemlélő számára akár egyszerű feladatnak tűnhet Borics József festő portréjának megrajzolása. Ám, aki jobban megismeri, látja, a művészekre jellemző, bennük lakozó ellentétek okán mégsem az. Felületesen írhatnánk, siroki művész, a község díszpolgára, volt rajztanár, aki korán megismerkedett a rajzolással. Nyugdíjba vonulásáig tanított, több kiállítást a háta mögött tudva alkotott. De ezzel csak gyatra tartalomjegyzéket nyújtatnánk az olvasónak néhol félrevezető információval.