Nagy Gábor azt szereti, ha pozitív csalódást okozhat

– Hogyan ismerkedett meg a zenével?

– Óvodában sokat betegeskedtem, ezért a dadus ­néni adott egy játék szintetizátort, hogy otthon játsszak vele. Jól ment ez nekem egyedül is, és mert Vámosgyörkön nőttem fel, édesanyám hitoktató, azt mondták, a helyi kántornőnél, Pittner Krisztinánál kezdjek el zenét tanulni. Aztán az ő javaslatára már nyolcévesen a gyöngyösi zenesuliba jártam, ahol nyolc évig zongoráztam.

– Hogyan lett kántor?

– Tizenhárom évesen kezdtem el a budapesti Harmat Artúr­ Központi Kántorképzőt, korkedvezménnyel, két évvel később már kántor diplomám volt. Vámosgyörkön a kántornő mellett orgonáltam, aztán egyre többször helyettesítettem Atkáron és Gyöngyöshalászon is, de helyettes kántorként a Szent Bertalan-templomban is dolgoztam. Eközben jártam a Berze Nagy János Gimnáziumba és a váci konzervatórium orgona tanszakára. Tizennyolc évesen a könnyűzene felé is kacsintgattam és el kellett döntenem, orgonaművész leszek-e, vagy más irányt veszek. A kórusvezetés tetszett, ezért döntöttem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Zenei Tanszéke mellett. A karvezetőin túl énektanári diplomát is szereztem.

– Nem volt furcsa a társainak, hogy ezzel foglalkozik?

– De persze, sokszor szült vicces szituációkat, ha mondjuk épp egy temetésre kellett mennem az óráról. Az esküvők inkább hét végén voltak… A magyar érettségimen is szóltam, hogy nekem temetés van és sietem kellene. Én ezt nagyon szeretem a mai napig, három faluban látom el a kántori teendőket, s mivel ez nem kötött munka, emellett számos más dologgal is foglalkozom.

– Van egy együttese is és úgy tudom, idén nyáron Tokajban a világhírű argentin operaénekest, José Curát – akit „a negyedik tenornak” is neveznek – zongorán kísérte.

– A Sound of Spirit Énekegyüttes vezetője vagyok. Tulajdonképpen nagyon szerencsésnek érzem magam, hiszen a barátaimmal dolgozom és azt csinálom, amit a legjobban szeretek. Zenélek. A zongora mögül irányítom a csapatot, akikkel gospel, blues és pop stílusban dolgozunk fel ismert könnyűzenéket. Húsz körüli a létszám, de ez változik, sokan jelentkeznek hozzánk. Szép sikereink vannak, a Magyar Művészeti Akadémia kérésére májusban a Pesti Vigadó színpadán telt házas fellépésünk volt. A tokaji lehetőség is korábbi szakmai – és mondhatom, ma már baráti – kapcsolatnak köszönhető. Ez lendített talán legnagyobbat a pályámon. Mióta Pejtsik Pannával és a csapatával dolgozom, módom van szimfonikus hangszerelésekben zeneszerzőként világszínvonalú produkciókban koncertzongoristaként kipróbálnom magam. Így történt ez ­José Cura esetében is.

– Kántor, kórusvezető, zenetanár, stúdiózenész... Kihagytam valamit? Tulajdonképpen hányféle hangszeren játszik?

– Zeneszerző. Amelyik hangszernek billentyűje van, azon könnyű játszanom. Gitározni is szeretek, s hangszerelőként alapszinten ismernem kell a többi hangszert is. A helyi családi intézetben is tevékenykedem, ha kell, esküvőkön zongorázom, énekelek, s az utóbbi néhány évben a polgári gyászszertartások szónoki feladatait is ellátom.

– Ennyi minden mellett jut ideje hobbira?

– A hobbim a munkám, de érdekel az informatika. Kikapcsolódni a természetben tudok, gyakran megyek a Mátrába. A kedvenc helyem a Sárhegy teteje, az sok zeneművemet ihlette. Komolyan veszem a munkám, ezért elsőre sokaknak túl határozott, talán nagyképű is vagyok, de ez azért nem zavar, mert szeretek pozitív csalódást okozni.