Nem is színésznek, inkább színházi embernek tartja magát Fehér István, az egri színház művésze

– Milyen emlékeket őriz a gyerekkorából? 
– Ó, messze volt, régen volt… Egy Hatvanhoz közeli kis faluban születtem, Kartalon. Három ilyen nevű település van a világban: egy Ukrajnában, egy Törökországban és egy itthon, itt születtem én hatvan évvel ezelőtt. Arról nevezetes a település, hogy évtizedeken át itt jött világra a legtöbb gyerek Magyarországon. Csodálatos, áldott gyerekkorom volt, rengeteget olvastam és játszottam. Mindkettő szeretete máig megmaradt. Általánosban minden tanulmányi versenyt megnyertem, verseket szavaltam az iskolai ünnepségeken. A jó jegyek miatt egyesek strébernek is tartottak, de egy verekedéssel be tudtam bizonyítani, hogy nem vagyok az.

Nem azért olvastam sokat, hogy bevágódjak a tanároknál, egyszerűen csak érdekelt a világ.

Amikor elkerültem a jászberényi Erősáramú Szakközépiskolába, meglepődtem, hogy az általános iskolai teljesítményem ott csak a hármashoz volt elég, így visszaírtam az iskolámba, hogy emeljenek az oktatás színvonalán… Mint később megtudtam, levelemet fel is olvasták a tanári karnak. Szerencsés vagyok, mert fantasztikus éveket tölthettem Jászberényben, egy csodálatos időszakban.

A Jászság Népi Együttesben táncolhattam Papp Imre keze alatt, ahol többek között Tímár Sándor tanított, és akkor indult Sebestyén Márta, a Muzsikás… Az egész közeg egy forrongó csoda volt.

Ezt akkor még persze nem tudtam, de utólag döbbenetes, mit is éltünk meg akkor a mindennapjainkban. Rékasi Karcsi, aki osztálytársam volt, az érettségi környékén megkérdezte tőlem, merre induljon tovább. Mondtam neki, legyél színész. És ez annyira megtetszett nekem is – bár addig pedagógus szerettem volna lenni –, hogy én is jelentkeztem a felvételire. Többször megpróbáltam, de nem vettek fel, viszont bekerültem Budapesten a 8. csoport nevű színjátszó csapatba, ahol nagyon sokat tréningeztünk, heti háromszor négy órát próbáltunk. Két évet töltöttem itt. 1982-ben megnyertem egy Babits-versmondó verseny budapesti mezőnyét, melynek köszönhetően színjátszó táborban vehettem részt.

Az ország – szerintem – egyik legjobb rendezőjéhez, Ács Jánoshoz kerültem, majd egy évvel később Ascher Tamáshoz, és ezek meghatározó élmények voltak számomra.

Pár évvel később, a katonaság után, egy színjátszó fesztiválon indultunk versenyzőként egy barátommal. Bár versenyzőként nem engedtek minket tovább, de meghívtak a fesztivál országos megnyitójára, mely itt volt Egerben. Itt látott meg Gali László, aki 1987-ben leszerződtetett. 

– Milyen érzés volt egy alakuló társulat munkájába belecsöppenni? 
– Fantasztikus volt az induló színház. Amikor elkezdtük, 27 év volt az átlagéletkor. Érezni lehetett a fiatalság lendületét, erejét. Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabjában, Eibenmeyer ügyész szerepében mutatkoztam be. Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy Sík Ferenccel vagy Szegvári Menyhérttel dolgozhattam együtt, hogy benne lehettem a Gali-féle Józsefben, de emlékezetes számomra Örkény: Kulcskeresők darabja is. Ami viszont szintén csodálatos ajándék a pályafutásomban, az a Babszem Jankó Gyermekszínházzal való közös munka, a gyerekdarabok, a gyerekek.

Én karakterszerepeket játszom, de az az igazság, hogy igazából nem is színésznek, hanem színházi embernek tartom magam, aki színházban gondolkodik.

Motivál, boldoggá tesz a mások munkája, legyen szó a színészről, az öltöztetőről, a kellékesről, bárkiről, akin érzem a lelkesedést, a színházcsinálás akaratát. 

– Ön több színjátszó csoportot vezetett, rendezett. Ez a színházi embernek volt fontos? 
– Abszolút. A színpadi jelenléttel szeretek foglalkozni, fontos, hogy a gyerekek a színházi játék élményén keresztül megismerjék önmagukat, a körülöttük lévő világot. Felkértek a Lila Gépjármű Csoport vezetésére, és én elvállaltam. Éveken keresztül nyertünk a különböző diákszínjátszó fesztiválokon. De itt, a Gárdonyi Géza Színházban is felemelő feladat volt részt venni az Ádámok és Évák című projektben, ahol egri középiskolásokkal alkottunk közösen. Dolgoztam felnőttekkel is, például az egerszóláti Rizling színjátszósokkal, vagy az Adáshibában.

Az 1987-ben megalakult Magyar Speciális Műhely Művészeti Egyesület 1996-ban kért fel arra, hogy tartsak képzést olyan szakembereknek, akik fogyatékos emberek művészeti tevékenységét segítik. Örömmel mondtam igent.

Ezek a képzések aztán nemzetközi szintre emelkedtek, számos fesztivált szerveztünk, három évvel később pedig a Műhely művészeti vezetője lettem. Ezt 2005-ig tudtam vállalni, de akkor a három gyerekem, az építkezés és a munkám mellett muszáj volt ettől elköszönnöm. Fél év múlva mégis visszahívtak, hogy segítsek, így most a képzéseket irányítom, zsűrizek a különböző fesztiválokon.

Ebben a munkában is mindig arra törekedtem, hogy megmutassuk, milyen értékek vannak a sérült emberekben. Nem a vállon veregetésért dolgozunk, hanem azért, hogy rádöbbentessük az egészségeseket a sérültek által képviselt értékekre.

– Ötletadója volt a színház versmondó versenyének, mely tavaly, a járvány idején zajlott. A határon túli, gyergyószentmiklósi versenyzőknek ajándék előadást vittek el a Babszem Jankó Gyermekszínházzal közösen. Bízott abban, hogy ma egy ilyen verseny sikeres lehet? 
– A pandémia idején sok verses videót töltöttek fel a kollégák. Arra gondoltam, mi lenne, ha a műfajhoz kapcsolódó, bennünk lévő tudást nem a közlésre, hanem mások segítésére használnánk. A verseny sikere minket is meglepett, de annál nagyobb volt az örömünk is. A Gyergyószentmiklósról jelentkező hét gyermeket és pedagógusukat nem tudtuk köszönteni az Egerben megtartott gálaesten, így egy másik zsűritársammal, Baráth Zoltánnal úgy döntöttünk, hogy a Gárdonyi Géza Színház és a Babszem Jankó Gyermekszínház nevében mi utazunk hozzájuk, és személyesen köszönjük meg a részvételt. Szőke Andrea is csatlakozott hozzánk, és ha már kint voltunk, nemcsak a versenyző gyerekeket ajándékoztuk meg előadással, hanem a Böjte Csaba által életre hívott gyermekotthonok két, ottani intézményének lakóit is. Ez az ott eltöltött pár nap nemcsak nekik, hanem nekünk is csodálatos ajándék volt. 

– Mosolyogva láttam, hogy kíváncsian olvassa a napi horoszkópot, mely most azt üzente, hogy teljesülni fog minden álma, amire vágyik. Ebben a hónapban lesz ön hatvanéves. Mire vágyik most igazán? 
– A horoszkópok szórakoztatnak, ez egy vicces játék. Ha beérek a színházba, hangosan felolvasom a titkárságon, és ha pozitív az aznapi üzenet, akkor azt magamra veszem, ha negatív, akkor azt a kolléganőmnek adom, aki szintén Ikrek. (nevet) De hogy mire vágyom? Három fiam van. Szeretném, ha találnának értelmes célt ebben a nehéz világban, úgy, hogy minél kevesebb legyen az illúzióvesztésük. Az a feladatom, hogy ehhez hozzá tudjam őket segíteni. A korom egyébként épp csak annyira érdekel, mint más idős embert. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint az egykori szomszédom, Kaputa Misi bácsi, aki, bár öreg volt, a szeme mégis fiatal maradt, mert fiatalnak érezte magát. Arra törekszem, hogy az én szemem is fiatal maradjon, bár tény, néha 120 évesnek mutat, de ha csodát látok, akkor 16 évesnek. És én igyekszem meglátni a csodákat. 

Névjegy: Fehér István 1962-ben született. Három fia van: Gáspár 28, Márton 24, Simon 21 éves. Életét a színház tölti ki, de fontosnak tartja, hogy minél több, különböző kulturális eseményre eljusson nemcsak Egerben, de a városon túl is. Szabadidejében még a barátaival való ultizás nyújt örömöt, és azt is teljes szenvedéllyel csinálja, de csupán a játék, a társaság kedvéért.