Betegnapló – 5. rész: Kockázatok és mellékhatások

Az első néhány alkalommal négy infúziót kaptam kezelésenként. Többször megkérdeztem, miféléket, de az orvosi elnevezéseket abban a pillanatban elfelejtettem, csak arra emlékszem, hogy a kemó mellett immunerősítőt, hányingercsökkentőt meg a fene tudja, még micsodákat engedtek a vénámba. Hogy őszinte legyek, erről a mai napig fogalmam sincs, ahogy – mint régebben írtam – a betegségemnek sem néztem utána az interneten.

Amúgy már rutinos vagyok, ami a kemókórtermet illeti, de eleinte minden új volt. Az is, amikor Enikő nővér leült mellém, és sorolni kezdte, mi mindenre számíthat a hozzám hasonló kezelésekben részesülő beteg. Több tucatnyi kellemetlenséget sorolt fel, ám sietett hozzátenni, hogy nem mindenki egyformán reagál a dózisokra, a többségnek csak a „mellékes” nyavalyák töredékében van része. Az azóta eltelt több mint egy év során már számtalanszor hallottam az említett oktatást, amit minden új beteg megkap, de még ma sem akarom elhinni, hogy én vagyok az egyetlen, aki bőven túl is teljesítettem a kihívásokat. Örültem, hogy ennél a fajta gyógymódnál a hajam nem hullik ki – ezt viszonylag kevesen mondhatják el magukról –, a többi, hogy őszinte legyek, nem nagyon foglalkoztatott.

Egészen harmadnapig. Magam is meglepődtem, amikor a járőr rutinellenőrzésre megállított a 21-es főúton, és konstatálnom kellett, hogy elment a hangom. Még hörögni is alig bírtam, pedig máskor aligha hagytam volna ki, hogy a két dekoratív rendőrnőnek bókoljak. És ez még csak az első jel volt.

Felsorolni sem könnyű, a következő hónapokban mi minden tört rám. A legkitartóbb az általános hányinger, ami megkeseríti a mindennapokat, mert borzasztó közérzetet generál. Aki még nem kapott kemót, talán el se tudja képzelni, hányinger és hányinger között mekkora a különbség. Természetesen nekem sincs fogalmam arról, hogy például milyen lehet egy várandós kismamának megküzdeni hasonlókkal. Annak idején hallottam eleget, talán együttérzően bólogattam is, de az az igazság, hogy azt hittem, csak afféle női izé, majd elmúlik, oszt' jól van. Meg hát – hogy fokozzam – sosem voltam okádós fajta. Életemben talán féltucatnyi alkalommal fordult fel a piálástól a gyomrom, az ételektől pedig még annyiszor sem. Miközben mások egy egy görbe este alkalmával sokadszor futottak neki felszabadított emésztőrendszerrel az újabb köröknek, bennem minden felszívódott az utolsó cseppig, kifacsarva szervezetemből az összes ellenállást. Hagyjuk is, nem szép emlékek ezek.

A kemótól sem hányok, de ez a fajta hányinger egészen más. Nem olyan, mintha torkig innád magad vörösborral, netán halzsíros kenyérrel tömnéd a hasad. Hiába a gyógyszer, hiába az infúziók, a szódabikarbóna és más népi praktikák, nem enged el, amíg nem akar elengedni. Aki benne volt vagy van, igazolhatja: olyasmi lehet, mintha megmérgezték volna az embert.

Aztán menetrendszerűen következnek a nyak- és végtagfájások, időnként hőemelkedés, gyengeség, száj kisebesedése, kötőhártya-gyulladás, amivel együtt jár a könnyezés és az orrfolyás, hasmenés, székrekedés váltakozva (nyilván aranyérrel kombinálva), és hát mindezekre orvosság, aminek a mellékhatásai olykor ugyancsak nem várt eredménnyel járnak. A nyáron például alulteljesített a pajzsmirigyem, amire kaptam is medicinát, de utóbbi úgy nekiesett a májamnak, hogy besárgultam, az eredményeim pedig gyalázatosak voltak. Gyorsan abba is kellett hagynom a szedését. Apropó, gyógyszerek: nemhogy nekem, aki legendásan elfelejt mindent, de a feleségemnek sem egyszerű kilogisztikázni, mikor mit kell bevennem éppen. Szerencsére az utóbbi időben sok mindent elhagyhattam, amit főként a szteroidok és az antibiotikumok szempontjából nem sajnálok.

A kemoterápia ezek mellett olykor egyéb fura kísérőjelenségekkel is jár. Például az ember virradatkor nekiül írni vagy tévézni, ahelyett, hogy aludna. Főként az első hónapokban nem tudtam éjszakánként lehunyni a szemem, a nappalokat viszont átlumpoltam. De a hízás is jellemző volt: februárban még 82 kiló voltam, mint legszebb kamasz éveimben, rá két hónapra pedig pontosan tízzel több. Mondjuk, az étvágyam nem romlott, ami a szakemberek szerint is jó dolog. Épp ezért viszont megmagyarázhatatlan, hogy most megint visszatértem az ideálishoz közeli állapothoz.

Olykor fel is püffedtem, leginkább az arcom. Amikor megláttam az abban az időben rólam készült fotókat, mindentől elment a kedvem, vagy ha nem is mindentől, de a tükörtől mindenképpen. A hiúsági kérdések tulajdonképpen a kevésbé számottevőek, noha az ember hatvan év felett már ezekre is ad, hiszen a remény megmarad az örökké fiatalnak maradásra.

Sokkal nagyobb baj, ha az életminőséget éri támadás. Márpedig annak nevezhető, ha az aktivitás az egyik napról a másikra leáll, vagy ha a szokott napi gyakorlatból kizökkensz. Ezért is örültem, amikor a hosszú betegállományt követően visszatérhettem a munkához. Ám hosszú út vezetett idáig, hiszen az orvostól orvosig járás nem ért véget: idő közben elment a látásom, és a lábam is felmondta a szolgálatot. Ezekről legközelebb számolok be.