Az ember lassan már nem tud mit kezdeni a halottaival – mondja szomorúan az erdőtelki plébános

Temetkezési vállalkozók beszéltek arról, hogy előfordul, évekig nem viszik el tőlük senki a néhai családtag hamvait, hogy végső nyugalomra helyezze azt. Ezzel a szívszorító hírrel kapcsolatban kérdeztük dr. Lengyel Gyula erdőtelki katolikus plébános véleményét. A katolikus pap szerint elgondolkodtató, hogy az ókorig visszamenve a halottkultusz mindig a közülünk elmenőről való gondoskodásra törekvést jelentette. 

– A kultuszban mindig ott volt valamilyen sejtés, valamiféle kapaszkodó keresése, hogy történik velünk odaát is valami, tehát nem szűnik meg az emberi lét. Az Ószövetség választott népe már egyértelműen így gondolkozott, amikor sziklasírba temetkeztek, mert úgy vélték, amikor meghal az ember, a lelke egy árnyékszerű, homályos helyre jut. A mitológiában Kharón ladikján visz az út a halottak számára egy túlsó partra. Az Ószövetség népe nem tudta megfogalmazni, hogy mi ez a túlsó part, ez az árnyékszerű világ, ahol a lelkek szorongva várakoznak, hogy egy új létmódot, egy új testet kapjanak. A középkortól a temetők a templomok mellett voltak, mert azok a település legmagasabb pontján épültek. Vagyis, a halottak minél közelebb legyenek az éghez. Ez annak a szimbóluma, hogy magasabbra kerülve hagyták itt a tovább élőket – magyarázta dr. Lengyel Gyula.

A lelkipásztor szerint a halottkultuszon az első repedést Descartes kijelentése okozta: Gondolkodom, tehát vagyok! 

– Ettől kezdve az ember egyre inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy 'gondolkodom' , és nem arra, hogy 'vagyok'. Az emberek szemléletmódja egyre jobban evilágivá, materialistává vált. Egyre inkább azt engedték magukhoz, ami számukra gondolatilag hasznos is. Ennek következtében elkezdődött egy nagyon lassú történelmi folyamat, amely abba az irányba tart, ahol a halottaival az ember már nem tud mit kezdeni. Hányszor halljuk azt, hogy a kisgyermeknek, kisunokának nem azt mondják, hogy meghalt a rokon, hanem azt, hogy elutazott, de majd visszajön. Hátha elfelejti a gyerek előbb-utóbb az elhunytat. Nem viszik ki a gyermeket a temetésre, de mindenszentekkor és halottak napján se. A gyereknek pedig kell legyen látása az élet alapvető történéseire. Ha azt mondjuk neki, a papa vagy a mama lelkét az angyalok elvitték a magasba, s ez itt csak a teste, azt a gyerek megjegyzi. Ha elmondjuk, hogy azért égetünk gyertyát, hogy az örök világosság legyen a részük. Hogy élő fehér virágot azért viszünk ki, mert a szentekhez, a tisztákhoz a fehér, az élőkhöz az élő virág illik. Ez a kultusz kifejezi az ember lelkét, ahol van hely arra, hogy hiányozzanak az elhunytak. És akkor fel merem tenni a kérdést, hogy ők hol vannak – fogalmazott dr. Lengyel Gyula.

A plébános szerint azzal semmi gond nincs, hogy koporsós, urnás, vagy elszórásos-e a temetés. 

– Az viszont probléma, ha nem adjuk át az elhunytat egy másik világnak. Jézus azt mondta, te csak hagyd a holtakat a holtakra. Itt arra akarok rávilágítani, hogy ne vigyük haza az elhunytat az urnában. Azt gondoljuk, hogy az a néhány gramm hamu, az a hozzátartozónk? Az nem ő. Méltatlanság, az elhunyt megbecstelenítése, őt tárgyként, egy bútordarabként kezeljük. Ez nyugtalanságot okoz az elhunytnak, hagyni kell őt csendben pihenni a temetőben. Sajnos, vannak, akik annyira érdektelenné váltak az emberi élet elmúlása iránt, hogy a temetéseken, s ezt nem egyszer látom, alig kezdődik el a szertartás, már hátramennek beszélgetni, rágyújtani. Nem az imádkozó papot meg a híveket sértik ezzel, hanem azt, akitől búcsút veszünk. Ez olyan, mint a templomi esküvői szertartáson sört kortyolgatni. Megalázása, megszentségtelenítése annak, akiért ez történik – hangsúlyozta dr. Lengyel Gyula.

A lelkipásztor elmondta, a jelenlegi szolgálata helyén is van olyan urna a ravatalozóban, amely évek óta nem hiányzik senkinek. 

– Voltaképpen nincs is eltemetve. Ha elpusztul egy kutya, egy macska, azt elássuk. Ezek az emberi hamvak meg ott vannak egy helyiségben felejtve, mint egy tárgy. Feltételezem, a lelkéért sem nagyon imádkoznak a rokonai, számukra megszűnt az elhunyt létezni. Szomorúan látom, milyen lelketlenné válunk egyre gyakrabban az embertársunkkal szemben. De különösen elkeserítő, ha azzal szemben vagyunk közömbösek, aki itt élt köztünk, aki talán pár nappal korábban ránk mosolygott, kedveset mondott nekünk. Kitesszük az életünkből, mert a gondolkodásunkban ő már feleslegessé vált. Holott, nincsenek felesleges emberek. Ugyanúgy léteznek, mint minden ember, aki e földre született – emelte ki dr. Lengyel Gyula.