Norvég csúszkák vagy lábszánkók: régi fotókkal nosztalgiázhatunk a mátrai síszezonra készülve

Ma már senkinek nem jutna eszébe pörge kis kalapban vagy barettsapkában és kordbársony zakóban lesiklani a sípályán, de hajdan ilyen felszerelés jutott annak, aki sízéssel töltötte a szabadidejét. Igaz, akkor még lábszánkónak hívták a sílécet, és természetesen fából készült, vasalt éllel. 

 Néhány éve Tihanyi Zsolt síoktató fejéből kipattant az ötlet, hogy retro síversenyt tartsanak Mátraszentistvánban. Akkora a feleségétől karácsonyra kapott, 1920-as években készült falécek és bambusz botok mellé turkálóban beszerezte a megfelelő tiroli öltözéket, így térdnadrágban és vadászkalapban feszíthetett a lejtőn. Nem volt egyedül, ugyanis befutott egy nyugdíjas síoktató, aki rábeszélte családjának férfi tagjait, azaz két vejét és unokáját, hogy kössék fel különleges síléc gyűjteményének darabjait. A padlásokról mentett ritkaságok újra a havon siklottak, s bár jéghideg szél fújt, mindenkinek óriási élmény volt ez. 

Régen a léceknek nem volt éle, ráadásul a sebesség is fele volt a mostaninak. A mai lécek olyan élesek, akár a kés, akár a saját ujját is levághatja a síelő, ha rosszul esik. Ma már azt sem ajánlaná a síoktató, hogy bárki védőfelszerelés, sisak nélkül vágjon neki a lejtőknek, hiszen a modern lécek sokkal sebesebben siklanak. 

A lábszánkózás kézikönyve - ez volt a címe a sportág első magyar nyelvű alapművének, melyet Chernelházi Chernel István írt 1896-ban. Az ornitológus eredetileg madarakat tanulmányozni utazott Norvégiába, de beleszeretett a síelésbe, és sokat tett azért, hogy e sport hazánkban is népszerűvé váljon. A „norvég csúszkák” egyre kedveltebbek lettek, így 1911-ben megtartották az első magyar bajnokságot a Tátrában. A Magyar Sí Szövetség 1913-ban alakult, majd 1914 februárjában felvették a Nemzetközi Sí Kongresszus tagjai sorába. A trianoni döntés után ugyan elvesztek az ország hóbiztos hegyei, 1924-ben mégis azon tucatnyi ország közt volt hazánk, melyek megalapították a Nemzetközi Sí Szövetséget. 

Eleink is szerették a havas hegyoldalak látványát. Egy korabeli lap így írt 1931-ben: "A tátrai és mátrai gyorvonatok dupla szerelvénnyel közlekednek. Fekete karácsonyunk volt, nem volt hó, külföldre nem lehet utazni, aki csak tehette, szaladt tehát föl egy kis havat szagolni Lillafüredre, a Mátrába, a Tátrába."