Betegnapló – 11. rész: Ilyen volt, ilyen lett, avagy az első másfél év

Másfél év telt el azóta, hogy 2021 augusztus 28-án a laboreredményem kimutatta: nem odavaló dolog munkálkodik a szervezetemben. Kiderült, hogy áttétes tüdőrák, aminek következtében Mátraházán elkezdődött a kemoterápiás kezelésem.

Az elmúlt 18 hónap nem volt könnyű, főleg az első fele, vagy inkább kétharmada, ám ez főként fizikai megterhelést jelentett, lelkit legfeljebb csak a nagyon rossz momentumaimban, amikből szerencsére igen kevés akadt. Viszont a betegség hasznos oldalára kívánkozik – bocsánat a „hasznos” kifejezésért, ami ez esetben talán fura, de nagyon is indokolt –, az a mérhetetlen együttérzés, amit nagyon sokaktól kaptam, és nem győzöm elégszer megköszönni. A lényeg, hogy jelenleg – és ezért is nem „klasszikus” betegnapló-fejezetet írok – sokkal jobban érzem magam. Főleg a körülményekhez képest.

Ha összehasonlítjuk az elmúlt időszakban készült képeket, látható, hogy a kezelés kezdete óta, amikor időnként meglehetősen lepukkant állapotban voltam (a májamtól a vesémen át a pajzsmirigyemig minden összezavarodott bennem, az állandó hányingertől az addig ismeretlen tünetekig, mint például az övsömör, megannyi bosszúság követte egymást), mostanra én lettem a királyfi hófehér paripán. Na jó, szinte – teszem hozzá nevető emojival.

Ma már vicces arra gondolni, hogy amikor olyan voltam, akár egy múmia, sokan akkor is dicsértek, nyilván jó szándékkal, hogy milyen jól nézek ki... Nem esett rosszul, noha amikor tükörbe néztem, megrettentem saját magamtól. Utólag elárulják persze, hogy volt időszak, amikor látták, milyen ramaty volt az ábrázatom, de vigasztalni próbáltak. Sikerült, hiszen a hiúság olykor erősebb a valóságnál, s azt hallottam meg, amit szerettem volna meghallani akkor is, amikor nem csapott be a látvány.

Az elmúlt másfél évben – mint írtam – az erőm sem volt a régi, sokszor úgy kellett kényszeríteni magam, hogy legalább az alapvető kötelességeimnek eleget tegyek, például a közéletben, de hála Istennek, ezeket is megoldottam. Az elmúlt hét végén pedig kimentem a kertbe, próbáltam emelni is; na, ez még nem megy, az oxigén is kevesebb, mint amennyire szükségem volna, de eltébláboltam, és legalább jól esett. Messze még a nyár, van idő tréningezni. Szívből remélem, hogy az Olvasók is észreveszik, ha aktívabb vagyok, mint az elmúlt őszig terjedő időszakban.

Nem állíthatom, hogy mostanra teljesen meggyógyultam, mert ez nem az a fajta betegség, ami csak úgy hoppsz, varázsütésre elmúlik, de még egyszer őszintén mondom: relatíve nem érzem rosszul magam. Jóval fiatalabb koromban, akár húsz-harminc évvel ezelőtt is, előfordult, hogy sokkal rosszabbul voltam, mint mostanában.

Éppen a napokban jártam Mátraházán kezelésen – már nem kapom azt a kemény kemoterápiát, amit az első időszakban, inkább immunerősítőkkel bombáznak –, s a laboreredményeim olyan jók lettek, hogy – na jó, kis túlzással – tankönyvbe kívánkoznak. A CT-leletemről pedig orvosom, dr. Horváth Magdolna közölte: nem következett be negatív változás. Jobb hír nem is érhetett volna ezekben az esős, borongós napokban. Köszönöm mindenkinek, akiket illet, a csüggedőknek pedig annyit: van remény, itt a tavasz…!