Betegnapló – 9. rész: Az orvos keze

Portré? Interjú? Miközben a dombok közt autóztam Mátraháza felé, azon törtem a fejem, melyik műfajjal tudnék teljesebb képet rajzolni róla, de nem jutottam dűlőre. Beszélgettünk egy jót, aztán úgy gondoltam, írom, amit írok, s hátha sikerül megőrizni az objektivitást, ami a mi szakmánkban elengedhetetlen. Szerintem nem sikerült, de annyi baj legyen.

Amikor először jártam a Mátraházai Gyógyintézményben, még csak annyit tudtam, hogy daganat van a szervezetemben, feltehetően a tüdőmben. Bosszantott, sőt, ma már bevallhatom, félelemmel töltött el a bizonytalanság, amihez életmódom – a cigarettától a mozgáshiányon át a sosem kontrollált étkezésig – és sajnos a lakóhelyemre jellemző azbesztveszély ugyanúgy hozzájárult, mint a családi vonalon tapasztalható öröklődési hajlam. Nem tudtam, milyen kivizsgálások várnak rám, ezért úgy készültem, ahogy – legalábbis azt gondoltam, mivel nemigen volt tapasztalatom – a kórházba készülhet az ember. Hatalmas utazótáska, satöbbi. A nővérkék el is helyeztek az egyik kórteremben, mondván, nemsokára kezdődik a vizit.

Az orvoscsoport élén törékeny, szemüveges, fiatal doktornő érkezett, én pedig próbáltam fürgén felpattanni az ágyról. Hogy mennyire fittre sikerült, nem tudom, ő mindenesetre rám szólt, hogy csak óvatosan; magamban kicsit meg is bántódtam, nem tett jót a hiúságomnak, hogy bizonyára valami vénségre számított, noha az életkoromtól eltekintve egyáltalán nem tartom magam annak. Ez volt az első találkozásunk, de nem volt időm sokáig neheztelni, pár perc elteltével máris szimpatikussá tette magát azzal, hogy még aznap hazaengedett.

A nevét (bár bemutatkozott, de akkor még nem jegyeztem meg) az ajtaján lévő feliratról tudtam meg: Dr. Horváth Magdolna. Ezután rendszeressé vált a kapcsolatunk a vizsgálatok, majd a kezelés révén. Érdekes módon eleinte nem az arca maradt meg bennem, hanem a keze: amint vékony ujjaival a leleteimet gépelte, arra gondoltam, nem feltétlenül kell erős alkat ahhoz, hogy az ember élete múljon rajta. Nem volt okom, hogy ne bízzak meg benne, s ahogy múltak a hetek, ez az érzés egyre erősödött.

A múlt vasárnap beszélgettünk  ismeretségünk óta az első alkalommal nem „orvos-beteg” leosztásban, hanem úgy, hogy mindketten civil foglalkozásunk személyességét élhettük meg. Tudtam róla, hogy már gyermekkorától gyógyító szeretett volna lenni, ezért az első kérdésem más nem is lehetett.

– Egy kis kárpátaljai faluból, Mezőgecséről származom, a határ mellől, a Beregszászi Járásból, s a korabeli ukrajnai viszonyok a tanulmányaimat is meghatározták – mondta. – Nem volt könnyű abban a közegben orvosnak készülni. Három-négy éves lehettem, amikor e szándékomról beszéltem édesanyámnak, majd tízéves korom körül az istentiszteleten a lelkésznek is. Anyukám úgy vélte, nem lesz könnyű, de mindig bátorított. A családom támogatása nélkül nem tartanék ott, ahol most tartok.

– Itt máris közbevetődik a kérdés: istentiszteleten?

– Amióta az eszemet tudom, istenhívőségben nevelkedtem, számomra ez természetes. Gyermekkoromig, amikor a tudat már kialakulóban van, vissza tudom vezetni a felismerést, hogy Istennel szeretném leélni az életem. Hogy bennem van, és ott is maradjon.

– Tehát Kárpátaljánál tartottunk…

– Ott születtem és ott is éltem 23 éves koromig. Az általános és a középiskolát orosz nyelven végeztem, az egyetemet ukránul. Ekkoriban már gondolkodtam azon, hogy ha végzek, Magyarországon szeretném folytatni az életemet. Szülőföldemen ugyanis amellett, hogy nem volt anyagi hátterem (a testvéreim akkor már Magyarországon tanultak, és az ösztöndíjukból támogattak), hiányzott a kellő kapcsolatrendszerem is. Természetesen az anyanyelvem is fontos szempontként merült fel.

– Orvosként nem a legkönnyebb utat választotta, ami a szakirányt illeti…

– Ukrajnában például a tüdőgyógyászat egyenesen a tébécével vagy a tüdőrákkal azonos, azaz nem túl kedvelt szakma, de a legtöbb kezdő orvos számára máshol is vonzóbb a sebészet vagy a nőgyógyászat. Én is sokat gondolkodtam, mely terület felelne meg leginkább, de amikor átjöttem Magyarországra, eldöntöttem, hogy ahol lehetőség nyílik, azt választom, mert valószínűleg az az én utam. Éppen most, december 3-án lesz 19 éve, hogy Mátraházán vagyok.

– Ennyi, a hivatásban töltött idő alatt bizonyára rengeteget látott, tapasztalt, nem csak sikereket, hanem kudarcokat is. Meg lehet szokni például a halált?

– Megszokni biztos, hogy nem lehet, semmilyen formában. Igaz, a földi élet ezzel jár, a Bibliában is le van írva, de a legfontosabb, hogy orvosként felelősséggel tudjuk kezelni, s amit megtehetünk, azt megtesszük. Igen, előfordul, hogy nem sikerül lezárni magamban valakinek az elvesztését, hiszen emberek vagyunk, nem egyformán kötődünk mindenkihez. Orvosként is elismerem, hogy létezik szubjektivitás; előttem van, amint kezdőként, ha láttam olyan beteget, akiről tudtam, hogy nem lehet rajta segíteni, el is sírtam magam. Ma sem könnyű a hasonló eseteken túllépni, de muszáj. Talán az idő múlása, a napi pörgés is segít, hogy megerősödtem, ma már ezeket „nem viszem haza”, nem álmodom a napi benyomásokkal.

– Orvosnak lenni azon kevés hivatás egyike lehet, amikor délután négykor nem jár le a munkaidő…Ez saját tapasztalatom is, hiszen ha bármikor kerestem valamilyen problémával, vagy felvette a telefont, vagy visszahívott, és ezt már az elején a tudomásomra hozta.

– Ilyen értelemben valóban folyamatos a szolgálatunk, még ha vannak mélypontok is, például a járvány idején, amikor mi is, de a nővérek is igencsak kimerültek voltunk. Előfordul, hogy valamiért felébredek, és eszembe jut, mivel kellene kezelni az egyik vagy a másik beteget, majd pedig megírom az éjszakás nővérnek. Ilyenformán tényleg nem ér véget a munkaidőm, hiszen van egy probléma, amit meg kell oldani, ezért vagyok itt. Mellette édesanya is vagyok, e téren is helyt kell állnom, de ha tudom, hogy valakinek a magam részéről segíthetek, megteszem.

– Immár másfél éve ön vezeti a pulmonológiai osztályt, ez mennyiben változtatta meg a szakmai felfogását?

– Nem gondolnám, hogy megváltoztatta. Például nem érzem azt, hogy ne kérdeznék, akár a rezidensektől is, akik frissen kerültek ki az egyetemről, és esetleg tanultak olyasmit, amit annak idején mi még nem. Ilyenkor meglepődnek, de azt mondják, hogy ez milyen jó! Szerintem az orvosok között is vannak, akik nehezen lépnek túl az önérzetükön. Én gyakran konzultálok más kollégákkal, hiszen az a cél, hogy a betegnek segítsünk.

– Szintén személyes tapasztalat, de az interneten olvasható megnyilvánulások alapján is kijelenthető, hogy az ön elfogadottsága – igyekszem úgy fogalmazni, hogy ne tűnjön üres bóknak – átlagon felüli. A szakmai kvalitásokon túl mitől lesz egy orvos jó orvos?

– Ezt nem tanítják az egyetemen. Nem tudom… Lehetséges, olyasmin is múlik, hogy ha bemegyek a kórterembe, simán leülök a beteg mellé az ágyára, és úgy beszélgetek vele az állapotáról. Ez egy közvetlenebb kapcsolat, persze, megfelelő távolsággal. Amikor egy szusszanásnyi időre megállok, azt várom, hogy legyen az a felsőbb irányítás, amivel hasznára válhatok a másiknak. Ez biztonságot ad.

– Vagyis a hit?

– Igen. Sokan azt mondják, az orvoslás tárgyilagos dolog, le vannak írva a dolgok, de én másképpen gondolom. Látom a mindennapokban, hogy nem úgy történik minden, ahogy feketén-fehéren olvasható a betegtörténetekben, hanem rajtunk is sok minden múlik. Ha kialakul a biztonságérzet, mint a gyerekünkben, aki fogja a kezünket, a beteg megérzi, és nem biztos, hogy az akár nagyobb tudású professzort választja, hanem azt, akinél az említetteket megtapasztalja.

– Mátraházán otthonra lelt? Nekem elsőre feltűnt, hogy itt nem szokványos kórházi légkör fogadja az embert. Mondhatni, családias a miliő.

– Én is így látom. Ez az intézmény a személyzettel együtt ajándék, és az osztályomon is nagyszerű munkatársakkal dolgozhatunk. A kemoterápiás kórteremben például Enikő nővér – akiről ön is többször említést tesz a betegnaplójában – szinte pótolhatatlan úgy szakmailag, mint emberileg. Kevesen vagyunk, aminek viszont megvan az a haszna, hogy nagyobb önállóságra lehet szert tenni. Egyébként valóban jó itt a kollektíva.

– Az otthoniakkal, a mezőgecseiekkel ápolja a kapcsolatot?

– Nagyon szeretünk hazajárni, s amióta Anna, a kislányom megszületett, még inkább így van. Ő az én szemem fénye. Kilenc éves, oda is kötődik, és én is vágyom vissza, öröm minden ott töltött perc. Sajnos a háború most megváltoztatta a helyzetet, de remélem, hamarosan minden jóra fordul, és újra mehetünk.