Betegnapló – 6. rész: A nézésem meg a járásom

Remélem, a címmel sikerült elérnem, hogy már mindenki Kis Grofót dúdol... (Csak vicceltem, az ellenségemnek sem kívánom.) Szóval, legutóbb, amikor a kemoterápia áldatlan velejáróit leltároztam, elgondolkodtam, hogy kit is érdekelnének az én nyűgjeim-bajaim… Aztán egyrészt a reakciókból arra következtettem, hogy nagyon sokakat, másfelől pedig a betegnapló mitől lenne betegnapló, ha nem a betegségektől…?

Ráadásul az aktuális rész megjelenése után tűnt fel, hogy egy fontos mozzanatot kifelejtettem: a nyár végén övsömöröm lett – korábban azt sem tudtam, mi a fene lehet az… –, de szerencsém volt, mert bár mindenki azt mondta, hogy sok kellemetlenséggel, mi több, kínnal járhat, a háziorvosom, Dankó Péter doktor úr olyan kenőcsöt írt fel, ami egy hét alatt, (némi viszketéstől eltekintve) fájdalommentesen elmulasztotta.

Oké, fogjuk az övsömört is a kemóra, mint mindent, aminek nem tudjuk a magyarázatát. Amikről viszont az alábbiakban írok, azoknak tudom, vagy legalábbis azt hiszem. Mindkét problémám megvolt már ugyanis jóval a daganatok megjelenése előtt, csak az egyiket elhanyagoltam, a másik pedig a szervezet öregedése és kopása mellett a több évtizedes monitorbámulás következménye is lehet, de persze nem kizárt, hogy a folyamatokat a kemoterápia is felerősítette. Mondom, fogjuk rá...

Kezdjük a „nézésemmel”. Negyven éves korom óta a látásom nem volt a legtökéletesebb, főleg a fény, a monitor és a tévé zavarta, meg vezetés közben az éles napsütés. Egy idő után évente fél dioptriánként kellett szemüveget váltani, mígnem már négyessel olvastam; még ez is elviselhető lett volna, de a kemoterápia elkezdése után pár hónappal oly sebesen rosszabbodott a helyzet, hogy a tavaly karácsonyra kapott könyveknek már a címét is alig láttam. Irány Hatvan, dr. Bernáth Éva főorvos, aki azonnal megállapította, hogy mindkét szememen szürkehályog alakult ki. Két műtét kellett, az egyik szemem februárban, a másik áprilisban került sorra, szemenként talán 8-10 perc lézeres beavatkozás, s miután másnap lekerült róluk a védőeszköz – ami kicsit olyan, mint a teaszűrő –, valamint a kellő mennyiségű cseppek is hatni kezdtek, úgy láttam megint, mint kamasz koromban. Szemüveget azóta sem kell hordanom, még vezetéshez sem, csak olvasáshoz veszek fel egy csekély erősségűt. Annyit még megjegyeznék, hogy érdekes módon csöppet sem aggódtam a beavatkozások előtt és során, pedig korábban azt gondoltam, hogy az ember minimum szorong, ha a szeme világáról van szó. 

A nézésem mellett a járásommal is baj volt az utóbbi években, „köszönhetően” az érszűkületnek, ami lassan, de kitartóan csökkentette a gyalogosan megtett métereket. Elhanyagoltam, pedig lett volna időm rendbe tetetni. Amikor már száz méter is nehezemre esett, pánikba estem, rohantam Freili Géza főorvos úrhoz, aki természetesen azonnal tudta, mi a teendő. Először szépen felvázolta, milyen műtétre volna szükség, ám legnagyobb elkeseredésemre nyomban hozzátette azt is, hogy az alapbetegségem miatt aligha lenne altatóorvos, aki elvállalna. Tovább fokozva pedig, a véreredményemben sok mindennek passzolnia kell, hogy bármilyen más megoldás szóba jöhessen.

Freili főorvos úr szervezésének, a laboreredmények szerencsés alakulásának, valamint az előzetes vizsgálatoknak köszönhetően január 26-án már vártak a SOTE Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikán, ahol dr. Nemes Balázs tanár úr tágította ki az ereket. Fél órán át tartott, a jobb karom artériájába bevitték a csövet – nem tudom a hivatalos elnevezését –, s levezették a hasamon keresztül egészen a bal lábujjamig. Mindezt nem csak az orvos és az asszisztencia figyelhette a monitoron, hanem én is. Közben még poénkodtam is, hogy ha a gyógyulásom után a feleségem azt mondja, hogy már tudok járni, tehát menjek be vele a Tescoba, mivel hárítom majd el? Mire a Tanár úr: válaszoljam azt, hogy az ereim falára tapadó fémet is kimutatja a detektor, tehát azzal sem mehetek be. Ugyanis a „csővel” egy fémből készült rácsot tapasztottak az érfalra, megnyitva az utat a vér előtt. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy műtét közben nem éreztem némi fájdalmat, de ki lehetett bírni. Mindössze egyetlen napot kellett bent feküdni – ez is túl sok volt –, s elhatároztam, hogy amint lehet, a másik lábamat is bevállalom. Erre azóta sem került sor, mert vagy az eredményeim nem alakultak úgy, vagy valamelyik mellékhatás kínzott, vagy pedig simán csak lusta voltam.

Mindenesetre egyre nagyobb az elszánás bennem, mert most a jobb lábfejem zsibbad. Az érszűkületet nem véletlenül nevezik kirakatbetegségnek, ugyanis előrehaladott állapotában az ember minden kirakat előtt megáll, és úgy tesz, mintha a kínálatot bámulná, hogy eközben pihentesse a szinte az elviselhetetlenségig fokozódó izomlázat. Haladók esetében – mint amilyen magam is vagyok – már egy zoknifelhúzás is problémát jelent, úgy kimerülök közben, hogy percekig pihegek, mielőtt a cipő sorra kerülne. Miután a bal lábamon kitágították az ereket, már azt tervezgettem, milyen kisebb munkák várnak rám március-áprilistól a kertben. Sajnos, a jobb lábam nem engedte, úgyhogy nincs mese, lépni kell, a kifejezés mindenféle értelmében.

A jövő héten folytatom, addig is hallgassák szeretettel: A nézését meg a járását...